–Évekig azt hittem, hogy a siker azt jelenti, hogy senki sem állíthat meg. Most már látom, honnan tanultam ezt.

Mauricio közeledett.

Figyelj jól! Ha ezt a szemetet nyilvánosságra hozod, apád nevét is a sárba húzzák.

-Tudom.

– A családodé.

-Tudom.

-A tiéd.

Javier a lány tekintetét fogta.

– Én is tudom.

– És még mindig megcsinálod?

-Igen.

Mauricio kirohant, és becsapta az ajtót.

Két nappal később rendkívüli tanácsülést tartott.

Mercedes megkérte a fiát, hogy ne vegyen részt rajta.

– Apád hibákat követett el, Javier.

– Ez nem volt hiba.

– Meghalt. Nem tudja megvédeni magát.

– Catalina tizenkét éves volt. Ő sem tudta megvédeni magát.

Mercedes sírni kezdett.

– Le akarjátok rombolni mindazt, amit felépítettünk?

Javier ránézett.

– Ami valaki más hallgatására épült, az már lerombolt. Csak mi nem akartuk látni.

Azon a reggelen benyújtotta a dokumentációt.

Nem díszített fel semmit.

Elmagyarázta a tűz keletkezését.

A betűk.

A Rosára nehezedő nyomás.

Földszerzések.

Azt is vállalta a felelősséget, hogy nem nyomozott, amikor már elég idős volt.

Három igazgatósági tag követelte a lemondását.

Ketten kértek ellenőrzést.

Mauricio perrel fenyegetőzött.

A találkozó közel öt órán át tartott.

Megbízatása lejárta után Javier már nem volt a Grupo Horizonte fejlesztési igazgatója.

Egy kartondobozzal hagyta el az épületet, benne néhány fényképpel, egy jegyzetfüzettel, két könyvvel és a nagyapja régi tollal.

Catalina a hall közelében várta.

– Azt mondták nekem, hogy lemondtál.

– Megkönnyítették a döntésemet.

– Miért tetted ezt?

– Mert muszáj volt.

– Elvesztettél egy olyan pozíciót, amiről bárki álmodozhatott volna.

Javier elmosolyodott.

–Évekig álmodtam róla. Talán ezért tartott olyan sokáig, mire felébredtem.

Katalin megpróbált komoly maradni, de végül halványan elmosolyodott.

– Túl sokat beszélsz folyamatosan.

– És te folyton szidsz engem.

Most először emlékeztek mindketten a gyerekekre, akik valaha voltak.

Az emlék már nem fájt ugyanúgy.

Javier nem adott csekket Catalinának.

Tudtam, hogy ez lett volna a könnyebb út.

Ehelyett felajánlotta, hogy közvetlenül fizet egy teljes körű orvosi vizsgálatért, amelyet a nő által választott szakemberek végeznek.

Katalin háromszor is visszautasította.

Negyedszerre is elfogadta, de egy feltétellel:

– Nincsenek olyan klinikák, ahol úgy bánnak velem, mint egy projekttel.

-Készült.

– És én döntöm el, meddig akarok elmenni.

-Készült.

– És nem leszek az örök adósod.

Javier komolyan nézett rá.

– Nem vagy az adósom.

– Szóval, mi vagyok én?

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Az ok, amiért még mindig itt vagyok.

Katalin elnézett.

Az első beavatkozásokat Mexikóban hajtották végre.

Hónapokkal később külföldi arcrekonstrukciós szakemberek értékelték a kiegészítő eljárásokat.

Nem tudták eltörölni tizennyolc év sebeit.

Senki sem ígérte meg, hogy megteszi.

De sikerült oldaniuk a szemhéj feszültségét, javítaniuk a száj mozgását, és csökkenteniük azt a kellemetlenséget, amelyet Catalina élete felére normalizált.

A legfontosabb átalakulás nem egy műtőben történt.

Apránként történt.

Catalina abbahagyta az arca eltakarását a hajával.

Aztán abbahagyta a maszk viselését, amikor nem volt rá szükség.

Egy nap egyedül ment be egy kávézóba.

Egy másik napon készült egy fénykép.

Hetekkel később úgy döntött, hogy befejezi a félbehagyott tanulmányait.

Harminc éves volt.

Szégyellte visszamenni a fodrászatba.

– Mindenki fiatalabb lesz nálam.

-Valószínűleg.

– Borzalmasan ügyes vagy a bátorításban.

– De egyikük sem lépett be egy égő épületbe tizenkettőkor.

Catalina egy párnát dobott rá.

– Ne használd ezt mindenre.

-Megpróbálom.

Beiratkozott egy belsőépítészeti műszaki diplomára.

Felfedezte, hogy jó ember.

Nagyon jó.

Különleges érzékenysége volt annak megértésére, hogyan éreztetheti egy hely az embert szívesen látva vagy kirekesztve.

Eközben Javier egy kis építészeti céget alapított Rodrigóval és két másik volt kollégájával.

Nem voltak Santa Fe-i irodáik.

Egy egyszerű épületben dolgoztak a Del Valle negyedben.

Az első nagyobb projekt egy közösségi klinika volt.

A második, egy rehabilitációs központ.

Javier kezdett megszállottja lenni az akadálymentesítésnek.

Rámpák, amik nem tűntek utolsó pillanatban hozzáadott építményeknek.

Széles folyosók.

Jelzések látássérültek számára.

Úgy tervezett terek, hogy senki ne érezze úgy, hogy az épület elfelejtette a létezését.

Catalina azzal kezdte, hogy apró megfigyelésekkel segített neki.

– Ez a fogadtatás arra kényszerít mindenkit, hogy lenézze azokat, akik kerekesszéket használnak.

-Igazad van.

– És ez a tükör úgy van elhelyezve, hogy csak az emberekre gondoljanak.

— Neked is igazad van.

– Azt akarod, hogy továbbra is tönkretegyem a terveidet?

Javier elmosolyodott.

-Kérem.

Végül elkezdett velük dolgozni.

A telek vizsgálata hónapokig tartott.

Néhány tranzakciót nem lehetett törölni, mert lejártak, vagy túl sok tulajdonoson keresztül jutottak el hozzájuk.

Mások valóban megállapodások hatálya alá tartoztak.

A Grupo Horizonte véglegesen felfüggesztette a projektet Mauricioval.

A cég belső ellenőrzéssel nézett szembe.

Mercedes úgy döntött, hogy önként visszaadja Catalinának a családi birtokon maradt telek eladásából származó pénz egy részét.

Catalina csak azután egyezett bele, hogy konzultált az ügyvédekkel.

Nem akartam semmilyen ajándékot.

Azt szerette volna, ha írásban egyértelművé teszik, hogy ez Ramiro Mendoza döntéseivel kapcsolatos pénzügyi kompenzációt jelent.

Kért még valamit.

Találkozó Mercedesszel.

Javier el akart kísérni.

Katalin visszautasította.

– Ez köztünk marad.

Egy délután találkoztak.

Mercedes feldagadt szemekkel érkezett.

– Nem várom el tőled, hogy megbocsáss nekem – mondta.

-Kiváló.