Nem lélegzett.

Évekkel ezelőtt Miguel látta, ahogy egy gyógyító megment egy fuldoklót. Arccal lefelé a térdére fektette a kislányt, és megpaskolta a hátát.

Víz folyt ki a szájából.

Újra megütötte.

„Kérlek” – könyörgött –, „kérlek, ne menj el!”

Alma halála óta nem mondta ki ezt a szót. Nem mondta Istennek, Teréznek, sőt még önmagának sem.

A kutya remegve mellettük maradt.

-Kérem.

A lány köhögött.

Még több vizet fújt ki, és vett egy szakadozott, hangos lélegzetet. Aztán sírni kezdett.

Miguel olyan szorosan ölelte magához, ahogy csak merte.

Ő is a vizes hajába temette az arcát, és sírt.

Siratta a lélegző lányt és Almát, aki nem lélegzett. Siratta a 431 hajnalt, amelyek alatt úgy tett, mintha ép ember lenne. Addig sírt, amíg a kutya az oldalához nem dőlt, és mindhárman egymáséi nem lettek a sárban, a hideg és az újonnan visszatért élet megrázta őket.

A lány úgy hatévesnek tűnt. Kézzel varrt ruhát viselt, és egy virág alakú gombot a nyakán. Ez ráébresztette Miguelt valami szörnyűre.

Egyetlen lány sem ért még el egyedül egy megáradt folyót.

Valahol a folyásiránnyal szemben kell lennie egy szekérnek, egy háznak vagy egy családnak.

Miguel nehezen kelt fel. Felkapta a kislányt, és elindult hazafelé. A kutya szorosan a lába mögött követte.

A mező közepén a lány kinyitotta a szemét.

Miguel ismeretlen arcára nézett. Aztán lenézett, és meglátta a kutyát.

– Nap – suttogta.

Az állat felemelte a fejét.

– Solnak hívják?

A kislány nem válaszolt. Kinyújtotta a kezét, és a kutya az orrával az ujjaihoz dörzsölte az orrát. Csak ezután aludt el újra.

Teresa kinyitotta az ajtót, mielőtt Miguel megérkezett.

Ledermedt, amikor meglátta a férjét, aki átázott, sérült, és egy ismeretlen lányt cipel.

Miguel el akarta magyarázni, mi történt, de nem találta a szavakat.

Terézia a karjába vette a kislányt.

Odavitte a tűzhöz, levette róla az átázott ruhát, és bebugyolálta abba a piros takaróba, ami Almáé volt.

Remegtek a kezei.

Ahogy a lány hideg karjait dörzsölgette, könnyek kezdtek patakokban folyni az arcán.

Miguel mindig is hitte, hogy Teresa nem sírt a lánya miatt. Látta, ahogy a temetésen megőrizte a nyugalmát, másnap főzött, és úgy folytatta a munkát, mintha a gyász nem érhetné el.

Titokban azt kezdte hinni, hogy a lány kihűlt.

Azon a reggelen megértette az igazságot.

Teresa nem hagyta abba az érzéseit.

Olyan mély érzelmeket érzett, hogy erőt vett magán, nehogy repedéseket nyisson a testén, mert attól félt, ha sírni kezd, soha nem fogja tudni abbahagyni. Ő tartotta egyben a házat, miközben Miguel a napokat számolta és elfelejtett enni.

Amikor befejezte a mentés történetének felidézését, Teresa kinyújtotta a kezét.

Miguel elvette.

Tizennégy hónap után először maradtak együtt a tűz mellett, és gondoskodtak a lányról.

Ahogy leszállt az éj, a kislány felébredt.

Inés Navarrónak hívták.

Emlékezett az anyjára, az apjára, két idősebb bátyjára és egy szekérre. Amikor Teresa megkérdezte, mi történt, a lány Sol nyakába temette az arcát, és remegni kezdett.

Nem ragaszkodtak hozzá.

Másnap reggel Miguel felfelé lovagolt a folyón. Sol elkísérte, mindig a ló előtt lovagolva.

Tíz kilométerre megtalálták Las Cruces régi gázlóját.

Egy szekér nyomait lehetett látni a vízbe gurulva, de kifelé nem jöttek. Lejjebb a folyón egy törött kerék rekedt a fűzfák között.

Egy közeli emelkedőn több férfi sírt ásott.

Egy házaspár és két gyermek holttestét találták meg. A Navarro család egy kis nyugati tanyára utazott, ahol új életet reméltek kezdeni. Alkonyatkor próbáltak átkelni, nem sejtve, hogy az esőzések csapdává változtatták a gázlót.

A férfiak még mindig a legkisebb lányt keresték.

Már elkezdtek egy üres sírt ásni neki.

Amikor Miguel bejelentette, hogy Inés életben van, ketten leültek a földre és eltakarták az arcukat. Miután négy holttestet találtak, már feladták a reményt, hogy a folyó bármit is hozhat.

Egy Don Hilario nevű idős férfi ismerte a családot. Elmondta, hogy Inés édesanyjának van egy özvegy nővére Zacatecasban, de senki sem tudja pontosan, hol lakik.

– Leveleket fogunk küldeni – ígérte. – Addig is a lánynak otthonra lesz szüksége.

Miguel a sírokat nézte.

Tudta, mit akar, és szégyellte magát.

Reméltem, hogy a nagynéném nem fog megjelenni.

Meg akarta tartani Inést, mert azzal, hogy kihúzta a folyóból, valami újra lélegzeni kezdett benne. De az, hogy egy árvával töltötte be az Alma által hagyott űrt, nem szeretetnek tűnt számára. Inkább álruhás éhségnek.

Azon az estén mindent bevallott Teresának.

„Egy részem abban reménykedik, hogy nem találjuk meg a családját” – vallotta be. „Rossz ember vagyok, amiért ezt gondolom.”

Terézia hallgatott.

– Attól, hogy szeretni akarsz egy lányt, még nem leszel rossz ember – felelte végül. – Az lenne a rossz, ha úgy tennél, mintha csak a saját érdekében lenne rá szükséged. Gondoskodnunk kell róla anélkül, hogy Almává akarnánk válni.

Miguel a szoba felé nézett, ahol Inés aludt.

– Soha nem tudnám őt pótolni.

–Akkor ne kérdezd meg tőle. Hadd legyen önmaga Inés.

Hónapok teltek el.