Inés Alma régi ágyában aludt, Sol pedig az ajtó mellett feküdt. Voltak éjszakák, amikor arra ébredt, hogy víz folyik be az ablakon. Miguel odaszaladt érte, Teresa pedig addig gyújtott lámpát, amíg a lány rá nem jött, hogy szárazföldön van.

Más napokon csirkék kergetése vagy kenyérsütés közben nevetett.

A felépülése nem volt zökkenőmentes. Voltak napsütéses reggelek, majd délutánok, amikor az asztal alá bújt. Azonban minden egyes törődési cselekedet egy kicsit közelebb hozta Miguelt és Teresát egymáshoz.

Nem a lányt használták fel a gyógyulásukra.

Gondoskodtak róla.

És a gyógyítás engedélykérés nélkül lépett be a házba.

Hat hónappal később megérkezett egy levél.

A néni létezett.

Lucía Mendozának hívták, és Fresnillo közelében lakott. Hónapokig kereste a hírét a nővére felől. Levelében kifejezte vágyát, hogy Chihuahuába utazzon, és magával vigye Inést.

Miguel úgy érezte, eltűnik a talaj a lába alól.

Terézia háromszor elolvasta a levelet, mielőtt összehajtotta.

– Ők a családja – mondta.

– Most már mi is azok vagyunk.

– Igen. De hagynunk kell, hogy Inés az életének minden részét megkapja, ne csak azokat, amelyek nekünk megfelelnek.

Lucia a tavasz kezdetén érkezett.

Egy 38 éves nő volt, feketébe öltözött, fáradt, de kedves arccal. Amint meglátta Inést, térdre rogyott.

A lány felismerte őt az anyja meséiből.

Odafutott felé.

Miguelnek arrébb kellett lépnie, hogy senki ne lássa, mennyire fáj neki.

Lucía öt napig maradt a házban. Nézte, ahogy Inés Teresa kezéért nyúl, amikor az felébred, követi Miguelt az istállóba, és Sol mellett alszik el az ágy mellett.

Az utolsó este beszélni kért a párral.

„Azért jöttem, hogy elvigyem az unokahúgomat” – mondta. „Úgy gondoltam, ez a helyes.”

Miguel összekulcsolta a kezét.

– Nem fogjuk megpróbálni megállítani.

Lucia a tűzre nézett.

– A férjem két éve meghalt. Varrónőként élek egy albérletben. Nincsenek gyerekeim és földem sincs. Azt hittem, a családi kötelékek elegendőek ahhoz, hogy otthont biztosítsanak neki, de neki már van itt egy.

Terézia felnézett.

– Te az anyád húga vagy. Senki sem pótolhatja ezt.

– És ti vagytok azok, akik érte mentek a folyóba.

Lucía elővett egy közjegyző által készített dokumentumot a város fővárosából.

Azt javasolta, hogy Miguelt és Teresát ismerjék el Inés állandó gyámjaiként. Inésnek továbbra is joga lenne meglátogatni, levelezni vele és elmesélni családja történetét.

„Nem akarom elszakítani egy másik otthontól, miután már elveszített egyet” – magyarázta. „Inkább szeretnék ennek a részévé válni.”

Miguel képtelen volt válaszolni.

Teresa volt az első, aki megölelte Luciát.

A következő vasárnap a helyi bíró előtt Inés törvényesen felvette a Barragán vezetéknevet anélkül, hogy elvesztette volna születési nevét. Ettől kezdve Inés Navarro Barragánként ismerték.

Amikor a bíró megkérdezte, hogy beleegyezik-e, hogy Miguelnél és Teresánál éljen, a lány mindkettőjükre nézett.

– Igen, de Sol is.

Mindannyian a könnyeik között nevettek.

– Sun is – ígérte Miguel.

Évekkel később a város egy magas hidat épített a Las Cruces gázló felett. Miguel segített megépíteni, és kérte, hogy egy kis táblán a Navarro család neve szerepeljen, nem a haláluk emlékére, hanem hogy figyelmeztesse az utazókat, hogy a folyó megtévesztheti őket.

Inés két történet között nőtt fel.

Lucía mesélt neki az anyáról, aki virág alakú gombokat varrt. Teresa megtanította tortillákat készíteni. Miguel megtanította lovagolni, kerítéseket javítani, és felismerni, mikor túl magas a Conchos folyó ahhoz, hogy megközelítse.

Sol a lábainál öregedett.

A ház soha többé nem volt olyan csendes, mint azelőtt.

Alma neve nem tűnt el. Miguel és Teresa megtanulták kiejteni anélkül, hogy az összes fal leomlott volna. Inés ismerte az arcképét, és minden tavasszal virágot vitt a sírjára.

Egy délután, a 12. születésnapján, egy virág alakú gombot helyezett a sírkő mellé.

– Nem azért jöttem, hogy helyettesítselek – suttogta. – De köszönöm, hogy hagytad, hogy megtaláljam a szüleidet.

Miguel távolról hallgatózott.

Azon az éjszakán, a tűz előtt ülve, rájött, hogy évek teltek el azóta, hogy utoljára számolta a napokat.

A folyó nem adta vissza Almát hozzá.

Semmi sem tehette meg.

De azon a reggelen, amikor egy kutya felsírt az ágak között, Conchos visszaadta neki a képességet, hogy félelem nélkül tudjon szeretni.

És ez egy olyan férfi számára, aki úgy élt, hogy a gyászába úgy kapaszkodott, mintha az lenne lánya utolsó része, váratlan módja volt a hazatérésnek.