Egy volt haditengerészeti különleges erőre kapott egy katonát és a segítőkutyáját a vendégházában; hat nappal később meghívta, hogy aludjon ott.

Alejandra vett egy mély lélegzetet. Egész életében megtanulta, hogyan mutassa ki a vonzalmát a felelősségvállaláson keresztül. Az apja soha nem mondta ki, hogy „szeretlek”; megjavította a tetőt, felnyergelt egy lovat, vagy négy órát vezetett, hogy elvigye a feleségét az orvoshoz.

A Castañeda család számára a nélkülözhetetlenség volt a szeretet legmélyebb formája.

De Fernandónak hallania kellett valamit, amihez nem jár szerszám.

„Mateo felépül. Julián jól van. A szarvasmarhák elpusztultak, és az utak újra megnyílnak” – mondta. „Nincs szükségem egy sürgősségire szakosodott szakemberre.”

Fernando arca megfejthetetlenné vált.

– Ez úgy hangzik, mint egy búcsú.

– Rosszul mondtam.

Alejandra a hálószobára nézett, ahol megtalálta, a teraszra, ahol Centella teljes magabiztossággal sétált, és a konyhára, ahol már látszólag hiányzott egy szék.

– Nincs rá itt szükségem – ismételte meg –, de azt akarom, hogy itt legyen.

Fernando mozdulatlan maradt.

„Nem a rádiók miatt, vagy mert tudja, hogyan kell eltűnt személyt találni. Azt akarom, hogy eljöjjön február, amikor az állatok nyugodtak, a csövek nem fagytak be, és a nap olyan unalmas, hogy panaszkodni fogok egy számla miatt, csak hogy legyen egy problémám… Be akarok menni a konyhába, és ott akarom megtalálni.”

– Mit csinál?

Alejandra idegesen elmosolyodott.

– Semmi. Most az egyszer semmi.

Fernando lenézett Centellára. A kutya leült Alejandra lába mellé, mintha már meghozta volna a döntését.

– Még így is, el kell mennem Csivavába – mondta.

Elrejtette a csalódottságát.

-Értem.

– Ignacio őszinte volt velem, és megérdemli a személyes választ. Nekem is úgy kell döntenem, hogy nem utasítok vissza egy lehetőséget pusztán azért, mert egy másik hely otthonosabbá válik számomra.

Alejandra bólintott.

— Óvatosan vezessen.

– Ez nagyon romantikus volt.

– Ne rontsd el.

Mielőtt felment volna, Fernando megfordult.

– Visszatérek.

– Meddig?

— Még nem tudom.

Nem ez volt a válasz, amit Alejandra szeretett volna, de ez volt az első ígérete tőle, ami nem a munkájához kapcsolódott.

Látta, ahogy eltűnik az úton.

A következő nap eseménytelenül telt, amit elviselhetetlennek talált.

Alejandra ellenőrizte a számlákat, beszélt az állatorvossal, és úgy tett, mintha nem hallaná a közeledő motorok hangját. Délután 4 órakor egy szürke kisteherautó haladt át a bejáraton.

Centella kidugta a fejét a hátsó ablakon.

Alejandra megpróbált nem elszaladni, és elhagyta az irodát.

Fernando a ház közelében parkolt le. Amikor kinyitotta az ajtót, a kutya kiszállt, és egyenesen a konyhába ment.

– Ez sértő volt – motyogta Fernando. – Még csak meg sem várt.

– Tudja, hol tartjuk a díjait.

– „Spóroljunk?”

Megvonta a vállát.

– Hogy ment Ignacioval?

– Visszautasítottam a pozíciót.

– Nekem?

Fernando gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

– Részben. De nem teljesen. Két évig azért fogadtam el állásokat, mert valaki eldöntötte, hogy mire vagyok jó. Ignacio pozíciója tökéletes volt ahhoz az emberhez, aki voltam. Még mindig nem tudom, hogy ez a megfelelő-e ahhoz az emberhez, aki lenni szeretnék.

– És mit fog most csinálni?

– Fedezd fel.

– Ez felelőtlenül hangzik.

– Valami újat próbálok ki.

Fernando a tanya északi részén álló kicsi, üres házra mutatott.

– Én sem fogadom el azt a munkát, amit ő talált ki.

– Visszavontam az ajánlatot.

-JÓ.

– De ha ő lakik a házban, akkor kifizeti az étel rá eső részét.

– Ez igazságosnak tűnik.

Nem nevezték költözésnek. És semmi állandó dologról sem beszéltek.

Fernando a csomagjait az északi házba vitte, Centella pedig úgy döntött, hogy a takaróját a konyha főbejárata mellé teríti.

A következő hetekben Fernando csak akkor segített, amikor kedve tartotta. Néha kerítéseket javított Mateóval. Máskor elsősegélynyújtó tanfolyamokat tartott a környékbeli farmereknek. Rövid ideig Ignacio cégénél is vállalt munkákat, de mindig visszatért El Encinóba.

Alejandra megtanulta, hogyan hívja meg kávéra anélkül, hogy előbb problémát okozna neki.

Megtanulta, hogy csendben ülhet anélkül, hogy ki kellene érdemelnie a helyét.

Kapcsolatuk lassan fejlődött, reggelik, legelőkön sétálgatások és olyan beszélgetések közepette, amelyekhez már nem kellett vihar.

Négy hónappal később február fehér reggelekkel és tiszta délutánokkal borította be a hegyeket.

Alejandra a konyhában nézegette a számlákat, miközben Fernando egy szekrényajtót próbált kiegyenesíteni.

– Az ajtó rendben volt – mondta.

– Görbe volt.

– Alig egy milliméter.

– Folytasd a történet mesélését.

– Egyre rosszabbá teszi az állapotát.

– Úgy döntöttem, hogy ezt nem hallgatom meg.

Centella egy téglalap alakú napfényben aludt. Egy kisteherautó haladt el a ház előtt, és a kutya még a fejét sem emelte fel.

Fernando megfigyelte.

Hónapokkal korábban bármilyen motor riadókészültségbe vonta volna. Most már aludhatott, mert végre megértette, hogy nem minden hang jelez veszélyt.

– Már unatkozol? – kérdezte Alejandra.

Fernando otthagyta a csavarhúzót az asztalon.

Körülnézett a konyhában, a kissé ferde konyhaszekrényen, a frissen főzött kávén és az öreg kutyán, aki úgy pihent, mintha az a hely mindig is az övé lett volna.

– Még a közelében sem vagyok.

Egy évvel később Fernando és Alejandra a ranch udvarán házasodtak össze. Nem tartottak fényűző szertartást. Lámpákat akasztottak a mesquite fák közé, carne asadát szolgáltak fel, és külön helyet foglaltak el Centellának, aki a gyűrűket egy kis zacskóban vitte a nyakláncára helyezve.