Ignacio Fernando néhány barátjával együtt vett részt az eseményen. Mateo táncolt, továbbra is kissé a begyógyított térdére támaszkodva. Julián pedig a kutyára köszöntötte a köszöntőt, amelyik a folyóparton találta meg.
Amikor elérkezett az eskü kimondásának ideje, Alejandra Fernandóra nézett.
–Sokáig azt hittem, hogy szeretni valakit annyit tesz, mint szükségünk van rá. Te tanítottál arra, hogy az embernek nem kell minden nap bizonyítania az értékét ahhoz, hogy helyet érdemeljen.
Fernando megfogta a kezét.
– És megtanítottad nekem, hogy a pihenés nem jelenti az értékvesztést. Azt jelenti, hogy bízunk abban, hogy valaki még mindig ott lesz, amikor véget ér a vészhelyzet.
Centella lefeküdt közéjük, amivel a vendégek nevetést váltottak ki.
Az a tél nem volt tökéletes. Befagytak a csövek, egy vihar két villanyoszlopot döntött ki, és számos vita alakult ki a szekrényről, amelynek megjavításához Fernando ragaszkodott.
De sok olyan délután is volt, amikor semmit sem kellett megoldani.
És mindegyikben Alejandra bement a konyhába, és ott találta őt.
Nem alkalmazottként.
Nem mint megmentő.
Nem úgy, mint akit arra kényszerítenek, hogy minden csésze kávét megkeressen.
De miután fél életét azzal töltötte, hogy mindenhol szükség volt rá, végre megtalálta az egyetlen helyet, ahol akkor is szerették, amikor egyáltalán nem volt rá szükség.
