–Nem utaztam nélküle. Nem szerettem senkit. És ma, amikor meghallottam az üzenetét, úgy éreztem, mintha elhagynám őket.

Elena leült mellé.

– Az, hogy szeretsz, nem válhat valamivé, amit szégyellned kell.

Dániel felemelte a fejét.

Ez volt az első alkalom, hogy bárki is megemlítette, mi történik.

– Nem hozol zavarba – mondta. – Félek hibázni valakivel, aki nem érdemel még egy vereséget.

– Akkor ne ígérjünk olyat, amit még nem tudunk.

Másnap korán sétálni indultak a tengerpartra. Nem próbálták visszanyerni korábbi derűlátásukat. Sofiáról, Rodrigóról beszélgettek, és arról, hogy milyen könnyű összetéveszteni egy csodálatos hetet egy lecsendesedett élettel.

Elena bevallotta, hogy az elutasítás még mindig fájt.

– Nem akarlak arra felhasználni, hogy bebizonyítsam, valaki szerethet engem.

– És nem akarok közel kerülni hozzád csak azért, mert ezen a héten kevésbé éreztem magam magányosnak.

Folytatták a sétát.

Később Elena mesélt neki a gyerekekről, amiket elképzelt, a családi vacsorákról, a házról, amit Rodrigóval tervezett megosztani. Úgy megsiratta ezt az életet, ahogy soha nem tudott sírni azok előtt, akik csak azt mondták neki, hogy szerencsés volt.

Dániel várt.

– Nem kell folyton azt a jövőt kívánnod, amit ő választott veled – mondta végül. – Választhatsz egy másikat.

Ránézett. Nem ajánlotta fel, hogy helyettesíti a barátját, átveszi a helyét egy fényképen, vagy teljesít egy beosztást.

Teret engedtem neki a döntésre.

Azon az estén a teraszon csókolóztak, miután beszéltek Sofiával. Lassú csók volt. Aztán folytatták a beszélgetést, amíg a kávé ki nem hűlt.

Kapcsolatuk bejelentése nélkül tértek vissza.

A repülőtéren Sofia odaszaladt az apjához, átölelte, és átkarolta a derekát. Elena Mariana mellett várt.

Aztán a lány közeledett.

– Megtalálták a kéket?

Elena kinyitotta a kis üveg szív alakú dobozkát.

Sofia a fény felé tartotta.

– Úgy tűnik, mintha víz lenne benne.

– Én is így gondoltam.

A kislány az apjára nézett, mielőtt megkérdezte:

– El akarsz jönni holnap palacsintát reggelire?

Elena egyetértett.

A következő hónapok már nem annyira hasonlítottak egy filmre.

Voltak házimunkák, műszakok, lejárt számlák és vasárnapok, amikor Danielnek egyedül kellett lennie a lányával. Elena újra elkezdett Guadalajarán kívüli projekteket elvállalni. Elkezdett pszichológushoz járni, mert azon kapta magát, hogy engedélyt kér olyan döntésekhez, amelyeket már nem kellett megbeszélnie.

Daniel segítséget kért, hogy beszélhessen Sofiával a várható változásokról.

Mariana bocsánatot kért Elenától, amiért azt feltételezte, hogy a testvérének szüksége van a védelmére.

Beatriznek több időbe telt, mire megértette, hogy egy megözvegyült apa nem olyan bonyodalom, amit a lányának el kellene kerülnie. Egy délután értette meg, amikor Daniel megérkezett vacsorával, mivel Elena órákig dolgozott egy költségvetés véglegesítésén.

Nem kérte meg, hogy kapcsolja ki a számítógépet.

Megkérdezte, hová teheti a tányérokat.

Rodrigo kétszer is megpróbált találkozni vele. Elena elintézte, hogy visszakapja azt, ami belőle maradt, de végül nem válaszolt. Soha nem kapott nyilvános bocsánatkérést a hazugságért, de már nem volt hajlandó feláldozni az életét, hogy egy csoportos csevegésben várja az igazságszolgáltatást.

Majdnem 3 évvel az utazás után feleségül ment Danielhez egy kis szertartáson a Chapala-tónál.

Sofia 10 éves volt, és nála voltak a gyűrűk. Mielőtt elment, megkérdezte, hogy feltűzhetné-e a ruhájára az édesanyjáé volt brosst.

Elena letérdelt, hogy segítsen neki.

–Persze. Ugyan már, ide nem fog leesni.

A lány óvatosan átölelte, nehogy összegyűrje a ruháját.

Később, miközben együtt nézegettek néhány esküvői fotót, Sofia elővette a kék szívet a hátizsákjából. Volt rajta egy kis karcolás, de még mindig ugyanabba a zsebkendőbe csomagolta.

– Jól vigyáztál rá – mondta Elena.

Zsófia bólintott.

–Attól a pillanattól, amikor apa újra elmosolyodott.

Daniel hallgatott. Elena megfogta a kezét az asztal alatt.

A lány nyugodtan nézegette tovább a fotókat, míg a férfi sírt anélkül, hogy el kellett volna rejtőznie.