Beatriz aznap délután megérkezett, felháborodva a híren.

–Mindig hálátlan volt. Mindazok után, amit adtál neki.

Damian az ágyon hagyta az ingét.

– Menj el, anya.

– Ők a mi gyerekeink. Nem vehetjük el őket tőlünk.

– Megmondtam, hogy menj el.

Könnyebb volt kirúgni, mint bevallani, milyen sokszor ismételte meg ugyanazokat a szavakat.

Alkonyatkor Vicente megtalálta az elhagyott teherautót egy repülőtéri terminál közelében. Nemzetközi utazásra utaló jelek voltak, de semmi sem erősítette meg, hogy Clara és Daniel felszálltak volna rá.

A keresés ott megállt.

„Valaki segít nekik” – mondta Vicente.

– Ezt már tudom.

– Nem, főnök. Valaki, akinek olyan erőforrásai vannak, amelyeket nem mi irányítunk.

Hagyott egy mappát az asztalon.

Az információ lassan érkezett meg, mivel Daniel háttere nem egyezett meg valódi kilétével. Egy régi fénykép végre felfedte azt, amit eddig figyelmen kívül hagytak.

Damian felismerte az arcot, bár a képen látható férfinak más neve volt.

Julian Herrera.

Beépített szövetségi ügynökként dolgozott egy szervezett bűnözéssel kapcsolatos nyomozásban.

Damian újra elolvasta.

Emlékezett rá, hogy kifizette a műtétet, hogy megmentse az életét egy szélütés után. Emlékezett a hálájának kifejezésére. Emlékezett rá, hogy azt mondta neki, hogy attól a pillanattól kezdve a család része.

– Nyomozott minket.

Vicente bólintott.

— Évek óta.

– Akkor miért nem törik be az ajtót?

Ez volt az a kérdés, amire senki sem tudott válaszolni.

Nem voltak látható műveletek vagy letartóztatásokról szóló jelentések. A jegyzetfüzet továbbra sem volt jelen, és a csend nyugtalanítóbb volt, mint egy sziréna hangja.

Damian telefonja röviddel 9 előtt csörgött.

Clara hangja visszhangzott az irodában.

— A gyerekek jól vannak.

Damian kiegyenesedett.

-Hol vagy?

– Nem fogom elmondani neked.

Figyelj rám jól. Még visszajöhetsz.

A másik oldalon szünet állt be.

– Nem azért hívtalak, hogy engedélyt kérjek.

Vicentére nézett.

– Tudom, ki az a Dániel.

– Szóval tudod, hogy nem szöktem meg egy szeretővel.

A mondat ott találta el, ahol a legjobban fájt.

–Amit Viviana mondott, annak semmi jelentősége nem volt.

– Míg arra kértelek, hogy vidd el a fiadat, te módot kerestél a kijutásra a házból.

Damian lehunyta a szemét.

– Meg tudom javítani.

„A hűtlenség felnyitotta a szemem. Amit utána tapasztaltam, arra kényszerített, hogy elhagyjam.”

Clara elkezdte felismerni a neveket, dátumokat és a félbeszakított beszélgetéseket. Végül egyszer megtalálta a jegyzetfüzetet, amikor a férfi telefonálás közben nyitva hagyta a dobozt.

Damian leengedte a pajzsát. A felesége babát várt, és oltási papírokat kért. Soha nem gondolta volna, hogy a felesége valaha is a polcon túlra fog nézni.

– Nem érted azokat a papírokat – mondta.

– Az apám könyvelő volt, Damian. Emlékszel erre?

– Egy tepici könyvelő.

– Arturo Roblesnek hívták.

Vicente felemelte a fejét.

Damian érezte, hogy egyre kisebb a szoba.

Ismertem ezt a nevet. Arturo egy nyugati szervezet pénzügyeit kezelte, mielőtt 15 évvel korábban egy belső vitában meghalt. A családja eltűnt azokból a körökből, ahol róla szó esett.

„Anyukám egy másik városba költözött, és én újra csak a vezetéknevét használtam” – folytatta Clara. „Éveken át próbáltam egy olyan életet felépíteni, ami távol van ettől.”

– Hazudtál nekem, mióta megismertelek?

–Mondtam, hogy meghalt az apám, és hogy nem akarok róla beszélni. Többet nem kérdeztél.

A hangja kissé remegett.

– Sokszor megkérdeztem, hogy mit csinálsz.

Damian nem talált választ.

Clara egy régi ipari épülethez irányította, ahol aznap este találkoznia kellett volna Vicentével. Biztosította, hogy a gyerekek nem lesznek ott.

– Mit kérsz cserébe a jegyzetfüzetért?

– Beszélj azokról a feltételekről, amelyek alapján békén hagyhatsz minket.

– Nem fogom alkudozni a gyerekeimért.

– A gyerekek soha nem voltak eladók.

A hívás véget ért.

Vicente folyton az ügynök fényképét nézegette.

Damian viszont a gyűrűket nézte.

Azt hittem, hogy Clara anélkül menekült el, hogy bármit is tudott volna.

Épp most jött rá, hogy a férfi azért ment el, mert túl sokat értett.

3. rész
Clara a hajó teteje alatt várakozott, amikor megérkeztek.

Sötét nadrágot és lapos talpú cipőt viselt, a haja pedig hátra volt fogva. Sötét karikák voltak a szeme alatt. Amikor felállt a székről, röviden megérintette a hasát, ahol a sebhely még mindig húzódott.

Damian meglátta, és egy pillanatra eszébe jutott az a nő, aki szokott lenni, hogy a vállán aludjon el, mielőtt folyton késni kezdett.

Aztán meglátta Juliant.

– Azért fizettem neked, hogy megvédd a családomat.

A korábbi biztonsági főnök Clara mellett maradt.

– Ezért segítettem neki kijutni.

– Én fizettem neked.

Klára előrelépett.

– Ez a probléma. Azt hiszed, hogy aki kap tőled valamit, az megszűnik önmagához tartozni.

Damian körülnézett. Biztonsági személyzet állt a bejáratok közelében, de senki sem közeledett.

– Hol van Mateo és Sofia?

– Egy megbízható személlyel. Távol ettől a megbeszéléstől.

– Én vagyok az apja.

– És tudnom kellett, hogy alhatnak anélkül, hogy az ellenségeid döntenének a gyerekkoruk végéről.

Damian Julianra mutatott.

– És a tekintély? Az is rejtve van?

Az ügynök megrázta a fejét.