A nyomozását kiszivárogtatások veszélyeztették. Mielőtt elhagyta a szolgálatot, jelentéseket nyújtott be és belső szabálytalanságokat nyilvánított ki. Clara segítése nem törölte el a történteket, és nem is garantálta, hogy sértetlenül megússza.

„Nem fogok olyan védelmet ígérni, amit már láttam kudarcot vallani” – mondta.

A fekete jegyzetfüzet az asztalon volt.

Damian olyan vággyal nézett rá, amit Clara azonnal felismert.

Még soha nem nézett így a kezébe adott cumisüvegekre.

„Mondd meg, mennyi pénzre van szükséged” – ajánlotta fel. „Egy házra. Egy számlára a gyerekeknek. Amennyire csak akarsz.”

– Már megkaptam, amiért jöttem.

Több jármű lámpája világította meg a bejáratot.

Vicente megfordult.

Egy idősebb férfi szállt ki a középső furgonból, botra támaszkodva. Damian felismerte, mielőtt meglátta volna az arcát.

Tomás Valdés.

Nem ő vezette az ország összes szervezetét, és nem is volt rá szüksége. Ő volt az elnöke annak a partnercsoportnak, amely finanszírozta Damian működését, és megoldotta a regionális hálózaton belüli vitákat.

A támogatása nélkül a cégek, a közvetítők és embereinek jó része nem reagálna rá.

Damian mozdulatlan maradt.

– Don Tomás, el tudom magyarázni…

– Először is hallgatnod kell.

Tamás megállt az asztal előtt.

Clara nem üdvözölte melegen. Ismerte apja meséiből, és pontosan tudta, milyen ember.

Nem bizalomból tettem hozzá fordulni.

Arról volt szó, hogy találjon egy fenyegetést, amit Damian megért.

„A feleséged olyan információkat közölt, amelyek mindenkit érintenek, aki veled dolgozik” – mondta Tomás. „Nem akar pénzt, vagy bármiféle részesedést belőle. El akar tűnni az életedből.”

Damian Clarára nézett.

– Átadtad neki az ügyeinket?

– A tiéd. Az én vállalkozásom két kisbabáról szól, akik még a fejüket sem tudják felemelni.

Tomás a jegyzetfüzetre tette a kezét.

A megállapodás az volt, hogy Clara átadja az eredetit Damiannak, cserébe elveszíti a hálózati biztonsági mentést és beszünteti a keresését. Clara a másolatokat lakat alatt tartotta. Senki sem tudott abszolút biztonságot nyújtani azon a hajón, de mindenki megértette, milyen árral járna, ha megszegné az egyezséget.

Damian egy rövid, hitetlenkedő nevetést hallatott.

–Mégis félre fognak tenni miatta? Milliókat kerestem velük.

– És mindenkit veszélybe sodortál, mert azt hitted, a feleséged nem tud számlát olvasni – felelte Tomás.

A megaláztatástól elvörösödött az arca.

Vicente felé fordult.

Megyünk.

Vicente nem mozdult.

48 órán át nézte, ahogy a főnöke gondolkodás nélkül házkutatásokat rendel el, szövetségeseit fenyegeti, és elveszett kincsként kezeli a gyerekeit. Most már megértette, hogy ha követi, azzal vele együtt bukik el.

Lesütötte a tekintetét.

Ez a gesztus elég volt Damiannak.

Clara remegést érzett a lábaiban. Nem elégedettségből. Napokig tartotta magát félelemmel, hideg kávéval és a gyermekeihez való visszatérés vágyával.

Julian diszkréten közelebb tolta a széket, de a lány állva maradt.

Damian végül anélkül nézett rá, hogy bármit is rendelt volna.

– Tényleg semmi sem maradt?

Klárának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

–Még mindig az a férfi, akit azt hittem, ismerek. Néha még mindig hiányzik.

Lépett egyet.

Hátralépett.

– De sosem tudom, mikor hagyod abba, hogy úgy beszélj velem, mint a férjemmel, és mikor kezdesz el úgy beszélni velem, mint a gazdámmal.

Tomás megtörte a csendet. Damiánt eltávolították a műveletekből, és el kellett hagynia a régiót. Bármilyen kísérlet, ami Clara felkutatására a szervezetet felhasználná, a megállapodás megszegését jelentené.

Taps nem volt. Senki sem nevezte bátornak az ikrek anyját.

Clara felkapta a táskáját, és a kijárat felé indult.

Mielőtt beszállt volna a kocsiba, meghallotta a nevét.

Damian egyedül maradt a fény alatt.

– Mondd meg nekik, hogy szeretem őket.

Ő tartotta az ajtót.

– Remélem, egy napon megérted majd, hogy ez mit kíván.

A nő nem nézett rá újra.

A következő hónapok sem hoztak azonnali szünetet.

Clara mindig arra ébredt, hogy bármelyik autó megáll a ház előtt, ahol letelepedett. Lefekvés előtt ellenőrizte az ablakokat. Egy ügyvéd segített neki a házassága függőben lévő ügyeiben; Julián pedig tartotta a kapcsolatot, amíg Clara berendezkedett.

Nem szerettek bele. Ő volt az, aki ajtót nyitott neki, nem pedig az élet tulajdonosa, ami a túloldalon kezdődött.

Clara könyvelői állást kapott kisvállalkozásoknál. Délutánonként babakocsival ment egy áruházba, ahol csöves kukoricát árultak, és az anyukák oltásokról, pelenkákról és bölcsődei árakról beszélgettek.

Megtanult egyszerű kérdésekre válaszolni anélkül, hogy hazugságokat készítene elő.

Egy kora reggel Mateo sírni kezdett. Clara felvette, és ahogy megmozdult, felébresztette Sofíát.

Végül a földön ült, mindketten egy takarón, kimerülten és kócosan.

Megszokásból az ajtó felé nézett, várva, hogy valaki megjelenjen és csendet követeljen.

Senki sem érkezett meg.

Mateo megszorította az ujját. Sofia váratlanul felnevetett.

Klára lassan sírni kezdett, miközben a lábukat simogatta.

Abban a kis házban a gyerekei először tudtak annyi zajt csapni, amennyire szükségük volt.