Éhező gyermekként hagyták magára; évekkel később azonban a hidegszívű herceg őt választotta hercegnéjének.
„Várj meg itt minket, Elisa. Sötétedés előtt visszaérünk.”
Ofelia Cárdenas olyan gyengédséggel igazította meg unokahúga kabátjának gallérját, amit a kislány gyengédségnek vélt. Horacio, a férje, kerülte a tekintetét, miközben beszállt a hintóba.
Elisa Fernández 8 éves volt. Egy kőtömbön ült a Querétaro külvárosában található El Corazón Errante fogadó udvarán. Kis bőröndjét a csizmája mellé tette, és a kezét az ölében tartotta, ahogy tanították neki.
A hintó észak felé vette az irányt.
Az első órában Elisa a galambokat számolta a tetőn. A másodikban már minden alkalommal felkelt, amikor kerekek zörgését hallotta a boltív alatt. A negyedikben az istállómunkás aggódva figyelte.
Amikor a harangok nyolcat ütöttek, a fogadós felesége egy tál húslevest hozott neki.
– Gyere be, kicsim, hideg van.
– Nagyon szépen köszönöm, asszonyom, de itt kell várnom. Lehet, hogy a nagynéném nem lát.
Csak 3 kanálnyit evett meg, a többit a bőröndje mellé tette.
A novemberi éjszaka fekete lepelként borult az útra. A fogadó ajtaja becsukódott. Elisa hallotta a zár kattanását kintről, de nem kopogott. Lefeküdt a kőlapokra, és bőröndjét használta párnának.
Ha az istállóban keres menedéket, nagybátyjai visszatérhetnek, nem látják, és újra elmehetnek.
Hajnalban egy zöldséget hordó nő találta meg őt ugyanott ülve. Odaadott neki egy fél vekni kenyeret.
Elisa evett belőle, a maradékot pedig a zsebkendőjébe csavarta.
„Miért nem fejezed be?” – kérdezte a nő.
– A nagynénémnek van. Lehet, hogy éhes lesz, mire visszajön.
De Ophelia és Horatio nem tértek vissza azon a napon, és a következő 17 évben sem tértek vissza.
A harmadik hajnalhasadáskor Elisa hallotta, hogy a fogadós arról beszél, hogy átadja őt a helyi hatóságoknak. Attól tartva, hogy messzire viszik, fogta a bőröndjét, és elindult azon az úton, amelyen a hintó elindult.
Két napig gyalogolt. Az első délután elfogyott a kenyér. Másnap reggel leesett a bal csizmájának a talpa. Elisa a hajába tűzött kék szalaggal rögzítette, ez volt az utolsó ajándék, amire az édesanyjától emlékezett.
A harmadik napon már nem tudta folytatni.
Leült egy hatalmas birtok falához, és a térdére hajtotta a fejét. Amikor egy árnyék hajolt fölé, Elisa felnézett.
Egy körülbelül 17 éves fiatalember volt, sárfoltos, jó minőségű kabátot viselt. Egy vadászkutya körözött körülötte.
A fiú elővett egy vekni kenyeret a táskájából, kettétörte, és a legnagyobb darabot odaadta neki.
Elisa falni kezdte.
Felemelte a kezét anélkül, hogy megérintette volna.
– Lassan. Ha éhes voltál, a túl gyors evés rosszullétet okozhat.
Elisa engedelmeskedett.
– Hol van a családod?
– Majd eljön értem.
Valami fájdalmas dolog jelent meg a fiatalember szemében, de volt olyan kedves, hogy nem mondta ki, amit mindketten gyanítani kezdtek.
– Adrián a nevem. És te?
—Elisa Fernández.
Adrian megígérte, hogy hoz neki levest és egy takarót.
Elisa félelemmel nézett rá.
– Ha itt maradok, visszajössz?
– Mielőtt besötétedik.
Ezek a szavak biztosan megijesztették. Adrián azonban még aznap délután visszatért.
Négy napra visszatért. Ételt vitt neki, és elintézte, hogy egy elhagyatott fészerben aludjon a birtokon. Elisa kezdte hinni, hogy legalább egyszer egy ígéret igaz lehet.
Az ötödik napon Adrián nem jelent meg.
A lány várt az estig.
Nem tudta, hogy Valderrama márki, Adrián apja, felfedezte a jelenlétét. A Fernández vezetéknév hallatán a férfi elrendelte, hogy azonnal távolítsák el a földjeiről.
– Vidd el messzire – mondta az adminisztrátornak. – A tartományon kívülre.
Adrian kiabált és megpróbálta megállítani, de az apja bezárta.
– A mi házunk nem fogadja be más férfiak problémáit.
Hajnalban a fiatalember egy ablakon keresztül menekült. A fészerhez rohant, de csak az elsüllyedt szalmát találta, ahol Elisa aludt, és egy darab kék szalagot.
Egész télen kereste. Fogadókba, plébániákra és városokba járt. Az első lovára szánt pénzt hirdetések feladására költötte.
Semmit sem talált.
Az igazgató több mint 20 mérföldre vitte el Elisát, és egy vallási hospice előtt hagyta, mondván, hogy egy hajléktalan csavargó család nélkül.
Elisa számára az igazság sokkal egyszerűbb volt: a nagynénje megígérte, hogy visszatér, de nem tette; aztán egy fiú tette ugyanezt az ígéretet, és ő is eltűnt.
Így tanulta meg, hogy ne várjon senkire.
12 éves korában Doña Mercedes Quiroga, egy özvegyasszony fogadta magához, aki egy kis lányiskolát vezetett Veracruz közelében. Történelmet, franciát, zenét és egy olyan igazságot tanított neki, amelyet Elisa soha nem felejtett el:
– Egy művelt nő birtokol valamit, amit senki sem vehet el tőle éjszaka.
Elisa kivételes tanárnővé vált. 25 éves korára elismert nevelőnővé vált. Három szabály szerint élt: keveset kérj, keveset várj, és mindig tudd a legközelebbi kijáratot.
Aztán egy rendkívüli ajánlatot kapott. Valderrama márki nevelőnőt keresett Clarának, kilencéves unokahúgának, aki néhány hónapja árva volt. A lány miatt már négy tanár is felmondott.
Elisa nem emlékezett annak a haciendának a nevére, amelynek a fala mellett megéhezett. Elfogadta az állást.
Amikor a hintó áthaladt San Jerónimo kapuin, egy kőházat pillantott meg tucatnyi szobával, geometrikus kertekkel és némán sétáló szolgákkal.
A márki a könyvtárban fogadta.
