Adrián de Haro 34 éves volt. Magas, visszafogott, és az érzéseik elrejtéséhez szokott férfiak mozdulatlanságával rendelkezett.

Elolvasta a hivatkozásokat, és megkérdezte:

– Karácsonykor is itt leszel?

– Ez a lánytól függ majd.

—Klára kiutasított 4 nevelőnőt.

– Akkor nem próbálja meg kiutasítani őket.

Adrian felnézett.

– Magyarázd el magad.

„Egy kísérletet végez. Ki akarja deríteni, mennyire kell rosszul viselkednie ahhoz, hogy valaki elhagyja. Már négyszer bebizonyította, hogy nem kell hozzá sok. Biztos nagyon elkeseredett.”

A márki úgy nézett rá, mintha egy elveszett arcot próbálna felidézni.

Elisa nem ismerte fel. A sáros tinédzser eltűnt az évekig tartó felelősség, hallgatás és bűntudat alatt. Adrián azonban felismerte a szemét és a vezetéknevét.

Nem szólt semmit. Félt, hogy hibázik, és újra megbántja.

Clara udvarias, engedelmes és teljesen hallgatag volt. Mindig az ajtóhoz legközelebbi széket választotta. A csomagjait is összepakolva tartotta, pedig már hónapok óta a haciendában lakott.

Egyik reggel megkeményedett kenyereket találtak a matracuk alatt elrejtve.

A házvezetőnő büntetést követelt.

– Nem ez az első alkalom, hogy élelmet lopott – mondta Adrian. – Még sosem tűnt el itt semmi nélkül.

– Az a lány, aki elrejti a kenyeret, nem kapzsi – felelte Elisa. – Attól fél, hogy holnap nem lesz ennivalója.

A házvezetőnő tiltakozott, de Adrian egy intéssel elhallgattatta.

— Mit javasolsz?

– Add vissza neki mindent.

– Azt akarod, hogy romlott ételt hagyjunk a hálószobádban?

– Amíg már nincs rá szüksége. Az anyja meghalt, egy idegenekkel teli házhoz érkezett, és látta, ahogy négy nő, akiknek gondoskodniuk kellett volna róla, elmennek. Nem lop. Arra készül, hogy legközelebb eltűnik a talaj a lába alól.

Elisa úgy találta Clarát, hogy büntetésre vár, mint egy kis katona.

– Megkértem őket, hogy adják vissza a kenyeret – mondta neki. – Egy darabig még elrejted. Senki sem fog haragudni. Egy nap majd el is felejted, mert rájössz, hogy holnap is lesz kaja.

—Honnan tudod?

Elisa hallgatott, mielőtt válaszolt:

– Mert én is megtettem.

Adrian ezeket a szavakat a folyosóról hallotta.

Röviddel ezután Elisa egy éhes gyereket talált az út szélén. Megtört egy vekni kenyeret, és odaadta neki a nagyobbik felét.

– Lassan. Ha éhes voltál, a túl gyors evés rosszullétet okozhat.

Egy ló állt meg mögötte.

Adrian sápadtan leszállt a lováról.

– Ismételd meg.

-Milyen dolgot?

– Amit az előbb mondott.

Elisa megismételte a mondatot.

– Ki tanította meg neked?

– Egy fiú, akit gyerekkoromban ismertem. Egy tanya falánál talált rám. A legnagyobb darabot adta nekem.

– Láttad őt újra?

„Nem. Megígérte, hogy sötétedés előtt visszatér. Négy napig így is tett, de az ötödiken eltűnt. Gondolom, elküldték tanulni. Jó volt hozzám. Nem követelhetsz magyarázatot valakitől, aki négy napig kedves volt hozzád.”

Adrian képtelen volt válaszolni.

Ettől kezdve minden ígéretét betartotta, bármilyen kicsi is volt az. Ha azt mondta, hogy 4 órakor meghallgatja Clara leckéjét, akkor még az óra ütése előtt megérkezett. Ha pedig bejelentette, hogy orvost hív, az orvos meg is jelent.

Egyik éjjel vihar közepette tért vissza a fővárosból. Az utolsó hat mérföldet lóháton tette meg, mert a hintónak leesett az egyik kereke.

Elisa csuromvizesen találta a lépcsőn.

– Meghalhatott volna a folyón átkelve!

-Tudom.

– Akkor miért nem várt holnapig?

– Mert azt mondtam, hogy ma este visszajövök.

Elisa lesütötte a tekintetét.

– Nem utálom az ígéreteket, uram. Utálok hinni bennük.

A farm kezdett megváltozni. Adrián vacsorázni kezdett Clarával. Egy hinta jelent meg a kertben. A lány kicsomagolta a ládáját, és hetekkel később abbahagyta a kenyér rejtegetését a matraca alatt.

Adrián és Elisa között is kialakult egyfajta vonzalom, amelyet egyikük sem mert megnevezni.

Minden darabokra hullott a nagy téli találkozó alatt.

A vendégek között volt Horacio és Ofelia Cárdenas lányukkal, Verónica-val. Gazdagok és ambiciózusak voltak, és szerették volna a márkihoz feleségül adni a fiatal nőt.

Elisa először a nagybátyja nevetését ismerte fel.

Ofélia a nappaliban figyelte, és színlelt kíváncsisággal kérdezte:

– Ki ez a nő?

– Fernández kisasszony, Clara nevelőnője – válaszolta Adrián.

– Milyen kedves.

Azon az éjszakán Ofelia sarokba szorította Elisát egy folyosón.

– A lányomnak jövője van ebben a házban. Nem fogsz botrányt okozni.

– Nem terveztem, hogy megteszem.

„Család nélküli nevelőnő vagy. Ha beszélsz, tönkretehetem a hírnevedet, és egyetlen referencia nélkül hagyhatlak.”

Mielőtt elment volna, hozzátette:

– Eltűnés nélkül kellett volna maradnod.

Elisa ekkor megértette, hogy nagybátyjai nem éreznek megbánást. Félelmet éreznek.

Két nappal később egy zafír brosst látott Veronika ruháján. A kő bal oldalán egy apró repedés volt.

Az anyjáé volt.

Elisa megértette az igazságot: a nagybátyjai nem azért hagyták el, mert szegények voltak. Azért szabadultak meg tőle, hogy megtarthassák a vagyonát.

Veronica észrevette a reakcióját, és elindult, hogy megkeresse.

– Felismerted a brossomat.

– Kérdezd meg anyádat, hol van az ötvösjel.

– Azt mondja, akkor vette, amikor megszülettem.

– Akkor tudni fogod, hogy a jelzés a megfelelő foglalatban van, még akkor is, ha a kő eltávolítása nélkül nem látható.

Veronika elsápadt.