Mateo az asztalára tette a kisvonatot, amit Ernesto vett neki a kórházban.
– Anya, még mindig szomorú vagy?
Valéria néhány másodpercig gondolkodott.
-Néha.
– És még mindig haragszol?
– Néha az is.
– Szóval, mi változott?
Valeria a lábán lévő sebhelyre nézett.
– Hogy többé nem vagyok elveszett.
Amikor Mateo elaludt, kinyitott egy dobozt, amiben a családi dokumentumokat tartotta.
Megtalálta az esküvői fotóját.
Sokáig gondolkodtam rajta, hogy eltöröm.
Nem tette.
A fényképen látható nő nem volt ostoba, amiért elhitte az ígéretet.
Az volt a hibája, hogy továbbra is hitt neki, amikor a tények már nem támasztották alá.
A képet a válóper alá helyezte, és becsukta a dobozt.
A földrengés kevesebb mint egy percig tartott.
De ezekben a másodpercekben Sándor eldöntötte, hogy ki lesz a felesége a világ szemében.
Valeriának sokkal tovább tartott, mire megértett valami lényegeset.
A „feleség” sosem volt a teljes neve.
Anya volt.
Mérnök.
Alapítónő.
Ő.
Egy nő, aki képes beismerni a hibáit, és újjáépíteni azt, ami még megérdemelt volna a megmentést.
És annak a napnak a legfontosabb része nem Sándor kiáltása volt, hogy a rossz nőt mentsék meg.
Három apró kopogás hallatszott egy csövön.
Aztán még három ütés a másik oldalról.
Egy ember hazudott és elment.
Egy másik úgy döntött, hogy hallgat.
És ennek köszönhetően Valeria és Mateo előbukkantak a sötétségből.
Minden, ami ezután jött, ezzel a hanggal kezdődött.
