Decemberben kibérelt egy aprócska boltot a piac közelében. Volt egy galériaszobája, ahol aludhatott, és egy nagy ablak, ahonnan kilátás nyílt az utcára. Kékre festette, felakasztotta édesanyja fényképeit, és készíttetett egy táblát is: „Salgado Sewing”. Nem az az élet volt, amilyet elképzelt, de az övé lett.

Néhány nappal később egy ismeretlen vásárló jött be, egy ruhával a hóna alatt. Teresa felismerte a vezetéknevét, amikor bemutatkozott. Laura volt, annak a tanárnak a felesége, aki megvette Teresa régi házát.

– Tudom, hogy ez kínos lehet – mondta Laura –, de szerettem volna hozni neked valamit.

Hat apró citromot vett ki egy zacskóból.

– A kertben lévő fa nagyon kiszáradt. A férjem megmetszette, és kicseréltük a szivárgó csövet. Újra virágzott.

Teresa elvett egy citromot, és le kellett ülnie.

Laura elmagyarázta, hogy ismeri a ház történetét, mert Doña Celia mesélte el neki. Biztosította, hogy nem azért vették meg, mert tudták, hogy Teresa vissza akarja szerezni, majd mielőtt elment, meghívta őket.

–Bármikor meglátogathatod a fát. Ott lakunk, de nem áll szándékunkban eltörölni azt, amit az a ház jelentett neked.

Azon az estén Teresa egy citromot hagyott anyja fényképe mellett, és nyíltan sírt. Most először értette meg, hogy egy házra emlékezni nem jelenti azt, hogy továbbra is abban fogva él.

11 óra körül valaki kopogott a telek ajtaján.

Máté volt az.

Gyalog jött a tanyáról. Soványabb volt, hosszú szakállal és a kalapjával a kezében.

– Bejöhetek?

Teresa habozott, de félreállt.

Mateo bejött, és nem ült le. Körülnézett a helyiségben, a gépen, a polcokon és a padláson lévő priccsen.

– Nem azért vagyok itt, hogy megkérjelek, gyere vissza.

– Akkor beszélj.

Mateo mély levegőt vett.

– Az új ház a tiéd volt.

Teresa érezte, hogy valami megkeményedik benne.

– Ez már nem hasznos.

– Tudom. De te kérdeztél, és én gyáva voltam. Rád gondolva építettem. A zöld ablakok, a keletre néző konyha, a nagy varrószoba… minden. Azt terveztem, hogy befejezem, először visszakapom a házadat, és utána megmondom, hogy válaszd ki, hol szeretnél lakni.

– Túl sok döntést hoztál helyettem.

-Igen.

Nem próbálta mentegetni magát. Azt mondta neki, hogy amikor Verónica fenyegetését kapta, pánikba esett. Ügyvédje figyelmeztette, hogy a közös tulajdon a per idejére befagyaszthatja a hiteleket, a szerződéseket és az eladásokat. Mateo attól tartott, hogy La Soledad újra eladósodik, és meggyőzte magát, hogy egy ház átadása a leggyorsabb módja a probléma megoldásának.

– Azt mondtam magamnak, hogy majd később mindent helyrehozok. Hogy minden fillért visszafizetek, mielőtt észrevennéd. Túl szégyelltem magam ahhoz, hogy bevalljam, nem tudom betartani az ígéretemet.

Terézia rámeredt.

– És hogy megkíméljelek a kínos helyzettől, magamra hagytad a megaláztatást.

Máté lehajtotta a fejét.

-Igen.

Ez a kifogások nélküli válasz volt az első, amit Teresának hallania kellett.

Mateo elővett egy mappát a táskájából, és az asztalra tette. Benne egy juchipilai ügyvéd által készített adósságelismerő nyilatkozat volt, amely a jövőbeni szarvasmarha-eladásokon alapuló fizetési ütemtervet tartalmazott. Nem ígérte a ház azonnali visszaadását. Pontosan elismerte, hogy Teresa mennyi pénzt tett be, a tulajdon elvesztése után felmerült kiadásait, valamint egy megállapodás szerinti korrekciót. Mateo már aláírta egy közjegyző előtt.

„Ma nem kell semmit aláírnod” – mondta. „Még ha soha többé nem is beszélsz velem, akkor is fizetek neked. Nem azért, mert azt hiszem, ezzel megbocsátást kapsz, hanem mert ez egy igazi adósság.”

Teresa lassan lapozott. Nem egy virágcsokor vagy megtört szívvel kimondott ígéret volt. Dátumok, összegek és következmények voltak benne, ha Mateo nem teljesítette volna.

– Ezt már az elejétől fogva meg kellett volna tenned.

-Igen.

Mielőtt elindult, Mateo elővett a zsebéből egy sárga ökörfarkkóró virágot, olyat, amilyet a tűzhely mellett szokott hagyni.

– Ez semmiért nem fizet – mondta. – Csak tudatni akartam veled, hogy nem felejtettem el.

Letette az asztalra és kiment.

Teresa nem futott utána. A virágot sem dobta el. Egy kis vázába tette a citrom mellé.

A következő hónapokban Mateo minden egyes befizetést teljesített. Nem küldött érzelmes üzeneteket, és nem jelent meg bejelentés nélkül. Amikor pénzt vagy dokumentumokat kellett kézbesítenie, Roque átadta neki azokat egy átvételi elismervénnyel együtt. Teresa folytatta a munkát és bővítette az üzletet. Felvett egy helyi lányt, hogy segítsen az egyenruhák kezelésében, és vett egy második használt gépet is.

Májusban Laura meghívta, hogy nézze meg a citromfát. Teresa most lépett be először a régi házába, mióta elvesztette. A bútorok mások voltak. A falak is más színűek voltak. Az udvaron Laura gyerekei a fa körül játszottak, amelyet fehér virágok borítottak.

Teresa a tenyerét a törzsnek támasztotta.

Nem érezte úgy, mintha ellopták volna az életét. Úgy érezte, mintha egy része véget ért volna.

Távozva Mateót látta az utca túloldalán várakozni. Nem jött közelebb, amíg a nő nem intett neki.

– Roque szólt, hogy jössz – magyarázta.

– Roque túl sokat beszél.

Mateo alig mosolygott.

Teresa hónapok óta először látta mosolyogni.

Elsétáltak a térre. Mateo nem kért többé bocsánatot. Teresa sem ígért neki semmit. A ranchról, a varróüzletről, Doña Celiáról és az esős évszakról beszélgettek.