Miklós elővette a levelet.

– Azt is tudom, hogy meghamisítottad a Clarának adott válaszomat.

Az anyja megpróbálta igazolni magát.

Ügyvédekről, lehetséges kártérítési igényekről, örökségekről és hasonló viták által tönkretett családokról beszélt.

Miklós félbeszakítás nélkül hallgatta végig.

Végül megkérdezte:

– Gondoltál már arra, hogy ezek a gyerekek hogyan fognak élni?

– Arra gondoltam, hogy megvédjelek.

– Elvetted tőlem a lehetőséget, hogy találkozzak velük.

És elvetted tőlük a lehetőséget, hogy apjuk legyen.

Izabella mozdulatlan maradt.

– Nem engedheted, hogy egy tanár irányítsa a jövődet.

Miklós a házat, az értékes festményeket és az ékszereket nézegette, amelyeket anyja még reggelinél is viselt.

– Míg te a vagyonunkat védted, Clara a gyerekeimet tanította meg megosztozni egy szendvicsen, mert nem tudtam nekik venni egy másikat.

Ezek a szavak szóhoz sem juttatták Izabelt.

Nicolás tájékoztatta, hogy elveszíti képviseleti jogkörét a családi vállalkozáson belül, és hogy egy független jogi csapat fogja kivizsgálni a leveleket és az aláírásokat.

Nem szándékozott fenyegetésekkel vagy botrányokkal megoldani a helyzetet.

Azt szerette volna, ha a megfelelő felelősségi köröket megállapítják.

„Lerombolsz mindent, amit felépítettünk?” – kérdezte Isabel.

-Nem.

Meg fogom akadályozni, hogy elpusztítsuk az embereket a megőrzése érdekében.

Úgy hagyta el a házat, hogy a fejét sem fordította.

Még aznap délután kereste Clarát.

Egy iskola utáni program után érte ment az ikrekhez.

Amikor meglátta, megkérte egy kollégáját, hogy kísérje el a gyerekeket néhány percre.

„Nem jelenhetsz meg csak így az életünkben” – figyelmeztetett.

-Tudom.

És nem fogom kérni, hogy bármit is elfelejts.

Klára keresztbe fonta a karját.

Nicholas megmutatta neki Julian fényképét.

Megváltozott az arckifejezése.

– Jó ember volt – suttogta.

– Miért nem mondtad soha, hogy ismered a gyerekeket?

– Mert azt hittem, te is tudod.

Anyád biztosított róla, hogy nem akarod látni őket.

Klára szomorúan nézte a fényképet.

–Julian akkor jött, amikor tudott.

Meséket olvastam nekik, gyümölcsöt vittem nekik, és néha segítettem is az órákra való felkészülésben.

Ő volt az egyetlen ember a családodban, aki törődött velünk.

Miklós szégyellte magát.

– És a halála után?

— Haladunk előre.

Clara elmagyarázta, hogy évekig helyettesítő tanárként dolgozott.

A nehézségek akkor kezdődtek, amikor elvesztette a szerződését, és Mateo légzési problémák miatt több orvosi kezelésre is szorult.

A megtakarítások eltűntek a lakbér, a számlák és a kórházi utak közepette.

– Kereshettél volna – mormolta Nicholas.

Klára rámeredt.

– Akkor kerestelek, amikor a legnagyobb szükségünk volt rád.

Azt válaszolták, hogy nem akarsz semmit tudni.

Aztán megtanultam úgy élni, hogy nem vártam más választ.

Miklós lehajtotta a fejét.

-Igazad van.

Anyám valami szörnyűséget tett, de én is cserbenhagytalak téged réges-rég.

Nem hallgattam rád, amikor összeházasodtunk.

Hagytam, hogy úgy bánjanak veled, mintha kevesebbet érnél, mert tanár vagy.

Klára nem válaszolt.

Így folytatta:

– Találkozni akarok velük.

Hogy ne vegyek el tőled semmit.

Jelen akarok lenni, ha úgy gondolod, hogy ezt megtehetjük anélkül, hogy ártanánk nekik.

Klárának több napba telt, mire válaszolt.

Végül beleegyezett, hogy Nicholas nagy ajándékok vagy elhamarkodott magyarázkodások nélkül találkozhat a gyerekekkel egy parkban.

Az első találkozó kínos volt.

Bruno magával cipelte elválaszthatatlan bolygónaplóját.

Mateo egy kis műanyag dinoszauruszt tartott a kezében.

„Te vagy Nicolás?” – kérdezte Bruno.

-Igen.

–Anya azt mondja, hogy találkoztál Julian nagypapával.

Nicholas érezte, hogy összeszorul a torka.

– Ő volt az apám.

Máté kíváncsian vizsgálgatta.

– Szóval, te is tudod, hogyan kell bolygókat rajzolni?

Miklós elmosolyodott.

– Nem olyan jól, mint a nagyapád.

De tanulhatok.

Azon a délutánon csillagokat rajzoltak egy faasztalon.

Nicholas felfedezte, hogy Bruno megállás nélkül beszélt, ha valami érdekeset talált, míg Mateo figyelmesen hallgatta és minden részletre emlékezett.

Azt is felfedezte, hogy mindketten állandóan azt kérdezik, hogy evett-e az anyjuk.

Ez a gyerekes aggodalom jobban fájt neki, mint bármilyen szemrehányás.

A következő hetekben Miklós részt vett a megbeszélt látogatásokon.

Klára továbbra is gyanakvó maradt.

És megvoltak rá az okai.

Egy bocsánatkérés nem volt elég a több éves távollét jóvátételéhez.

Mindkét fél kérésére apasági tesztet végeztek.

Az eredmény 99,99%-nál nagyobb valószínűséggel megerősítette, hogy Nicolás Bruno és Mateo biológiai apja.

Amikor megkapta a jelentést, Miklós nem ünnepelt semmilyen győzelmet.

Ült és a gyerekek neveit nézte.

Aztán felhívta Clarát.

– Jogilag el akarom ismerni őket, és vállalni akarom az összes felelősségemet.

Azt is szeretném biztosítani, hogy soha többé ne kelljen nehézségekbe ütközniük.

Clara beleegyezett, hogy megkezdi a megfelelő eljárásokat.

De egy feltételt világossá tett.

– Nem fogom hagyni, hogy pénzzel nyerd el a vonzalmát.

– Nem akarom megvenni.

– Aztán mutasd meg, hogy tudod, hogyan kell helytállni, amikor nehézre fordulnak a dolgok.

Nicolás tartotta a szavát.

Megfelelő gyermektartásdíjat állapított meg, átvállalta a fennálló orvosi költségeket, és segített biztosítani gyermekei gazdasági stabilitását anélkül, hogy feltételeket szabott volna Clara életére.

Azt is megtanulta, hogyan lehet különbséget tenni a segítés és az irányítás között.

Nem azért vett egy kastélyt, hogy odaköltöztesse őket.

Nem követelte, hogy hagyják el az iskolájukat.

Nem próbálta meg lecserélni anyja döntéseit.

Ehelyett elkezdte felvenni őket, amikor Clarának megbeszélései voltak, elkísérte Mateót az orvosi vizsgálataira, és részt vett Bruno iskolai programjain.