Mark harminchét éves volt, vicces, makacs, és teljesen meg volt győződve arról, hogy túléli a körülötte lévőket. A rák kilenc kegyetlen hónap alatt bebizonyította, hogy tévedett, így magamra hagytam a nyolcéves Louise-t, az öthónapos Noah-t és egy hirtelen ismeretlennek tűnő életet.

Louise abbahagyta a kérdezősködést, hogy mikor jön haza apa. Valahogy ez a csend jobban fájt, mint a kérdések valaha is.

Noah túl kicsi volt ahhoz, hogy megértse, de még mindig az ajtó felé fordult, valahányszor férfihangot hallott. Éjszaka, miután mindkét gyerek elaludt, néha Mark felé nyúltam az ágyban, mielőtt eszembe jutott volna, hogy senki sincs ott.

Bepakoltam a kék pulóverét a kézipoggyászomba, pedig tudtam, hogy valószínűleg úgysem fogom felvenni. Louise látta, ahogy összehajtom, majd csendben, szó nélkül mellé tettem a kedvenc plüssnyuszát.

A repülőtéren segített tartani Noah palackját, miközben én háromszor is átnéztem az úti okmányainkat. Mark mindig is az útlevelekért és a beszállókártyákért volt felelős, de ezt sem Louise, sem én nem említettük.

A járat teljesen tele volt, és az egyetlen lehetséges elrendezés Louise-t egy sorral mögöttem tartotta. Leültem a folyosói ülésre, Noah-t a mellkasomnak dőlve, miközben a lányom előrehajolt és megszorította a vállamat.

– Látlak – mondta. – És tudom, hogyan kell megnyomni a hívógombot.

„Csak vészhelyzet esetén.”

„Mi a helyzet a rossz nassolnivalókkal?”

„Különösen nem.”

A mellettem ülő nő már a gép felszállása előtt ingerültnek tűnt. Szürke kosztümöt és gyöngy fülbevalót viselt, és olyan arckifejezéssel, mint aki már eldöntötte, hogy a körülötte lévő emberek csalódást fognak okozni neki.

Tekintete Noé felé vándorolt.

„Ha a babád elkezd sikoltozni, nem fogok itt ülni és hallgatni. Figyelmeztetlek.”

Mereven bámultam.

„Még fel sem szálltunk.”

„Az emberek mindig azt mondják, hogy majd ők gondoskodnak a gyerekeikről. Aztán mindenki más szenved.”

Louise előrehajolt mögülünk.

„A bátyám általában csendes.”

Figyelmeztető pillantást vetettem rá, mire vonakodva hátradőlt. Louise örökölte Mark heves igazságérzetét, ami általában pillanatokkal azelőtt tört elő, hogy olyasmit mondott volna, amit a felnőttek kellemetlennek tartottak.

A gép eltolta magát a kaputól, és Noah megdöbbent a hirtelen rezgésre. Azt vártam, hogy sírni fog, de ehelyett apró öklével átölelte az ujjamat, és rám dőlt.

Majdnem két órán át békésen aludt, miközben én a kinti felhőket néztem, és próbáltam nem elképzelni Mark üres kórházi ágyát. A mellettem álló nő időnként rápillantott a magazinja fölé, mintha arra várna, hogy Noah bebizonyítsa korábbi ítéletének helyességét.

Végül sírva ébredt.

Ringattam, ellenőriztem a pelenkáját, felajánlottam a cumiját, és halkan énekeltem azt a dalt, amit Mark szokott, és rettenetesen hamisan énekelt. Semmi sem használt.

Noé éhes volt

Kivettem a szoptatós takarót a táskámból, és gondosan elrendeztem magunk körül. A nő azonnal észrevette.

„Ó, nagyszerű. Kifizettem ezt a helyet, hogy halljam valaki más babájának a sírását, és most azt kell néznem, ahogy megeteted?”

Felforrósodott az arcom.

„Enne kell neki.”

Nyílt undorral nézett rám.

„Milyen szemtelen.”

Noé végre elkezdett enni, és a sírása is elhalt.

De az asszony még nem fejezte be.

„Az ilyen babás embereknek otthon kellene maradniuk.”

 

2. rész: A lányom által elfoglalt hely
A nő bírálgatása nem szűnt meg Noah etetés után. Sőt, az a tény, hogy a férfi végre elcsendesedett, mintha még jobban irritálta volna, mintha a férfi éhsége valahogy személyes sértéssé vált volna.

„Milyen anya az, aki nyilvános helyen eteti a gyerekét, és még csak meg sem tudja nyugtatni?”

Felé fordultam, és azt feleltem: „Most már nyugodt, mert etetem.”

Úgy hátrált, mintha valami felháborító dolgot mondtam volna.

„Akkor zárd be magad a vécébe! Miért kellene nekem ezt a szégyenletes látványt néznem?”

Mondtam neki, hogy a mosdóban nem esznek a babák, és hogy egy hatórás repülőúton Noah nem maradhatott evés nélkül.

„A baba nem ehet a fürdőszobában. És ez egy hatórás repülőút. Nem bírja ki evés nélkül.”

A keze a hívógomb felé mozdult, de mielőtt megnyomhatta volna, Louise megjelent a sorunk mellett, tabletjét a mellkasához szorítva. Arckifejezése szokatlanul komoly volt.

„Anya, miért nem foglalsz helyet nekem?”

Összeráncoltam a homlokomat, és azonnal tiltakoztam.

„Louise, nem.”

„Itt ülhetek, hogy ez a hölgy kényelmesebben érezze magát.”

A mellettem ülő nő önelégülten nézett rám, láthatóan meg volt győződve arról, hogy a nyolcévesemnek több esze van, mint nekem. Vissza akartam utasítani, de Noah megmozdult a szoptatós takaró alatt, én pedig túl fáradt voltam ahhoz, hogy újabb vitát generáljak a kabin közepén.

Óvatosan felálltam, és helyet cseréltem Louise-zal. Ahogy elhaladtam mellette, közelebb hajolt, és olyan halkan súgott valamit, hogy majdnem elkerülte a figyelmemet.

„Leejtett valamit.”

„Micsoda?”

„Majd később megmutatom.”

Az előttem lévő sorból láttam Louise tornacipőjét az ülés alatt. Mark ezt a kifejezést régen tárgyalótermi arckifejezésnek nevezte, mert valahányszor Louise úgy gondolta, hogy valaki becstelen vagy igazságtalan, a szeme összeszűkült, és ijesztően figyelmessé vált.

Egy részem azonnal vissza akarta hívni. Louise már egy hónapot Mark halála óta azzal töltött, hogy megpróbált megvédeni engem és Noah-t minden fájdalmas hallgatástól, és nem akartam, hogy azt higgye, az ő felelőssége megvédeni az anyját.

Mielőtt bármit mondhattam volna, lehajolt a padló felé. Amikor újra felült, egy apró, nyomtatott fényképet tartott a kezében, de a nő túl későn vette észre.