Ugyanazok, amelyeket úgy döntött, kitép, hogy a hálószobát Inéssel várt gyermek szobájává alakíthassa.
Majdnem 2 órát töltött azzal, hogy egyesével eltávolítsa őket.
Nem engedte, hogy a költöztető cég alkalmazottai ezt megtegyék.
Aztán gondosan beletette őket egy bélelt borítékba, és elküldte a lányainak.
Amikor megérkeztek, Vega kibontotta a csomagot a nappali asztalán.
Három csillagot választott, és az ágya fölé ragasztotta őket.
Aztán összeszedte a többit, és bement Elena irodájába.
– Neked valók.
Elena meglepetten mosolygott.
-Minden?
-Igen.
-Mert?
Vega egy apró csillagot tartott az ujjai között.
– Hogy emlékezzél rá, hol van az igazi otthonunk.
Azon az estén Elena tett belőle néhányat az asztalára.
Hónapokkal később még mindig ott voltak.
Nem emlékeztették Álvaróra.
A válásra sem emlékeztették.
Valami sokkal fontosabbat képviseltek.
Elena évekig hitte, hogy be kell bizonyítania az értékét egy olyan családnak, akik képtelenek ezt látni.
Ramón csalódást okozott neki, hogy két lánya van.
Mercedes katonai karrierjét egy apró irodai munkára redukálta.
Álvaro szívesebben képzelte el egy átlagos nőként, mert ahhoz, hogy igazán megismerje, meg kellett volna hallgatnia a véleményét.
És Claudiára és Vegára is nézett, és azon gondolkodott, hogy mik nem ők.
Nem voltak férfiak.
Nem folytatták a családnevet, ahogy szerette volna.
Nem azt az „örököst” képviselték, akiről az apjuk fantáziált.
Azzal, hogy azt követte, amiről azt gondolta, hogy szüksége van rá, majdnem elvesztette az egyetlen dolgot, ami valaha is a birtokában volt.
Idővel Álvaro kezdte megérteni.
De a túl késői megértés nem teszi automatikusan a megbánást második esélyné.
Elena soha nem tért vissza hozzá.
Nem azért, mert meg akartam büntetni.
De mert rájött, hogy a múlt egy részének megbocsátása nem jelenti azt, hogy újra át kell élnie azt.
Álvaro továbbra is apa lehetett.
Soha nem nősült újra.
Évekkel később, amikor Elena lekapcsolta a lámpát, azok a kis csillagok továbbra is ragyogtak Elena asztalán.
Tökéletlenek voltak.
Néhányról lejött a ragasztó a költözés során.
Másoknak éveken át a gyerekszoba mennyezetére ragasztott nyomaik voltak.
De Elena soha nem akarta őket lecserélni.
Mert ezek a csillagok elkísérték Vegát, amikor azt hitte, hogy az apja készen áll a helyére lépni.
Túlélték a romos házat.
Átlépték a határokat.
És egy olyan nő asztalán kötöttek ki, akit túl sokáig szintén pótolhatónak tekintettek.
Álvaro úgy hitte, egy átlagos feleséget hagy maga után, hogy egy fiú köré építsen tökéletes családot.
Kevesebb mint egy nap alatt rájött, hogy új élete hazugságokra épül, hogy a nő, akire soha nem figyelt igazán, egy köztiszteletben álló ezredes volt, és hogy a két lány, akiket másodrangúnak tartott, megtanulhatott élni anélkül, hogy a jóváhagyására várt volna.
De nem ez volt a legfájdítóbb tanulság.
A tanulság sokkal később jött, amikor rájött, hogy semmilyen vezetéknév, semmilyen cég vagy fiú nem válhat örökséggé, ha megszerzésük érdekében összetörte azoknak az embereknek a szívét, akik már amúgy is szerették őt.
Mert Claudia és Vega sosem jelentette a problémát.
Sosem voltak a család hiányos változatai, amilyet Álvaro szeretett volna.
Mindig is ők voltak a családja.
Mindig is ezek voltak az öröksége.
És mire végre megláthatta, Elena és lányai már építettek egy otthont, ahol senkinek sem kellett bizonyítania, hogy megérdemli a tartózkodást.
