1. RÉSZ
– Egy özvegyasszony nem bírja ki itt egyedül egy hétig – mondta a sofőr, mielőtt a hóba dobta a bőröndömet, és magára hagyott az El Mirador áruház előtt.

A teherautó eltűnt a San Juanito, Chihuahua felé vezető úton, miközben én próbáltam visszatartani a fogam a vacogástól. Javier Salgado a folyosóról figyelt. 43 éves volt, kissé merev lába volt, és olyan arckifejezéssel bírt, mint aki túl régóta várt rossz hírekre.

– Nem adok ki szobákat.

– Nem alamizsnát keresek. Három hónapra szükségem van fedélre a fejem felett, neked pedig egy házvezetőnőre.

Rámutattam a regisztrálatlan dobozokra, a számlahegyekre és az ajtó mellett kifüggesztett beszedési értesítésre.

– Legalább 86 400 dollárja van behajtásra várva. Ráadásul a Chihuahuából történő szállításért is dupla összeget számítanak fel.

Javier összehúzta a szemét.

— Honnan tudod ezt?

– Mert tudok számokat olvasni. És mert a Barragán Supplies nagyon kényelmes hibákat vét.

El kellett volna mondanom neki az egész igazságot. Nem tettem. Egy feltétellel egyezett bele: nem kérdezősködhet a múltról. Berakott egy pince feletti szobába, ággyal, fűtőtesttel és egy ablakkal, ahonnan semmi másra nem nyílt kilátás, csak fenyőfákra és szakadékokra.

Három hét alatt rendszereztem a leltárukat, egyeztettem a bankszámlakivonataikat, és behajtottam négy lejárt számlát. Az El Mirador elszigetelt tanyákat és erdészeti táborokat látott el élelmiszerrel a Sierra Tarahumara-hegységben. Javier ismerte az összes ösvényt és minden családot; Barragán biztosította a teherautókat, begyűjtötte a szállítmányt, és jelentős összeget zsebelt be.

Néhány vásárló nem volt hajlandó velem üzletelni. Egy farmer egy blokkot dobott a pultra, és azt mondta, hogy a nők nem értik az üzemanyagot. Mutattam neki két duplikált tankolást, és 13 200 dollárt spóroltam neki. Másnap visszajött kávéval és egy ügyetlen bocsánatkéréssel. Javier nem avatkozott közbe; csak megvárta, míg megoldom a problémát, majd a feliratot „vezető”-ről „adminisztráció”-ra cserélte.

Videohívást kértem Octavio Barragántól, és megbeszéltünk egy kiegészítést: 10% kedvezmény a költségekből és garantált havi szállítások februárig. Amikor meghallotta a nevemet, abbahagyta a mosolygást.

– Natalia Ríos? Ricardo Leal felesége?

– Az özvegye.

Javier felnézett a pult túloldaláról. Rövidre zártam a beszélgetést, mielőtt Barragán bármit is hozzáfűzhetett volna.

– Azt mondtuk, hogy nem kérdezzük meg – emlékeztettem.

– Azt is mondtuk, hogy a szellemek kint maradnak.

Az enyém már be volt mentve.

Január közepén érkezett az első nagyobb vihar. Javier kiment, hogy biztosítsa a generátort és elvigye a két lovat az istállóba. Eltelt egy óra. Aztán még egy. Kötelet kötöttem egy oszlophoz a folyosón, a másik végét a derekam köré erősítettem, és szinte vakon előrementem.

A generátorterem mögött találtam rá, egy gerenda alatt csapdába esve. A jobb lába be volt hajolva, és alig reagált. Egy rudat használtam emelőként, egy ponyvára helyeztem, és a kötélen kihúztam. Rádión keresztül egy vidéki orvos elmagyarázta, hogyan kell rögzíteni a törést és kezelni a kihűlést. A polgári védelem nem tudott feljutni, amíg a szél el nem csillapodik.

Az éjszaka folyamán Javier delíriumot kapott.

– Lucía… vigyétek ki Paulát és Inést… a ház lángokban áll…

Amikor 20 órával később felébredt, tudta a titkot, ami a hegyen csapdába ejtette: nyolc évvel korábban egy rövidzárlat lángra lobbantotta a házát. Felesége és hét- és ötéves lányai meghaltak, miközben megpróbált bejutni.

„Azért jöttem fel ide, mert azt gondoltam, ha senkit sem szeretek, akkor senkit sem veszítek el újra” – mondta nekem.

– Ez nem élet, Javier.

– Úgy beszélsz, mintha tényleg tudnád, hogyan kell csinálni.

Nem tudtam, hogyan válaszoljak neki.

A harmadik napon egy orvosi csapatnak sikerült beszállítania a San Juanito-i klinikára. Gipszel, fájdalomcsillapítókkal és egy figyelmeztetéssel tértünk vissza, hogy ne terheljük a lábát. Javier volt az állam legrosszabb állapotú betege, de valami megváltozott közöttünk. Kötelességből abbahagytuk a kölcsönös törődést. Elkezdtük keresni a másikat, még akkor is, amikor egy szobában voltunk.

Egy kora reggel kopogtak az ajtón. Három munkás volt az a Pino Alto-i táborból, lilás szájjal és feltépett csizmával. 31 napja voltak élelem, gázolaj és gyógyszer nélkül. Az egyikük tüdőgyulladásos volt. Megetettük őket, bekapcsoltuk a rádiót, és orvosi segítséget hívtunk.

A legkisebb egy gyűrött papírlapot tett az asztalomra.

– Barragán azt mondja, mindent átadott. Nézd meg, ki írta alá.

A nyugtán három nem létező szállítmány szerepelt. A feltételezett címzett egy november óta halott művezető volt. A formátum, a kódok, sőt még egy helyesírási hiba is ismerősnek tűnt: láttam őket Ricardo magánaktáiban.

Javier megértette a hallgatásomat.

– Mi köze volt a férjednek Barragánhoz?

Mély lélegzetet vettem. Nem tudtam tovább elbújni a paktumunk mögé.

– Ricardo tervezte ezt a csalást, Javier, és én azért jöttem El Miradorba, mert rábukkantam az üzletedre a titkos számlái között.

Kirúgtál volna aznap este, vagy velem együtt kerested volna az igazságot? Mondd el, mit tettél volna, és a 2. részt megtalálod a kommentekben.

2. RÉSZ
Javier nem sikított. A csalódottsága még rosszabb volt.

– Szóval nem véletlenül kerültél ide.

Elmondtam neki, hogy Ricardo hat éve Barragán ügyvédje. Eleinte elbűvölő volt, aztán elkezdte ellenőrizni a fizetésemet, a telefonhívásaimat, sőt még a ruháimat is. Arra kényszerített, hogy táblázatokat készítsek anélkül, hogy megmutatta volna a teljes szerződéseket. Amikor elkezdtem kihallgatni, azzal fenyegetőzött, hogy az ügyfeleitől lopok.