Az ő verziója a tettet, aminek én is tanúja voltam, felelősségteljes megnyilvánulássá változtatta.

Délután hazaértem. Daniel, Lorena és Elvira a konyhámban ültek.

– Hónapokig helyettesítettelek – mondta a menyem.

— Miről beszélsz?

– Ne tedd ezt még nehezebbé.

Elmagyaráztam Danielnek, mi történt: az ajtó, a zseb, a rendőrségi jegyzőkönyv és a repülőtéri hívás. Ránézett a feleségére, aki a szája elé téve sírt. Aztán rám nézett.

Ismertem ezt a habozást. Egyedül neveltem fel azt a gyereket, éjszaka tanultam, miközben ő a könyveim mellett aludt. Most arra számítottam, hogy kérdezni fog tőlem valamit. Bármit.

– Anya, ismerd be, hogy elvetted.

Nem értettem azonnal.

-Hogy?

– Ön 71 éves.

– Biztos vagyok benne, hogy megértőek lesznek.

– Tedd meg a gyerekekért!

Hátradőltem egy szék támláján.

– Nem én loptam el azt a darabot.

– Nem fogom azt mondani, hogy én tettem.

Daniel bejelentette, hogy akkor nem maradhatnak. Órákig pakoltak. Én cipeltem az unokáim hátizsákjait a kocsihoz.

Bruno meghúzta az ingujjamat.

– Börtönbe fognak vinni?

– Ma este a saját ágyamban alszom, drágám.

Mielőtt Daniel beindította volna a motort, a karjára tettem a kezem.

-Szeretlek.

– Ez nem kényszerít arra, hogy hazudjak.

Elvira házához mentek.

Másnap leadtam a múzeumi kulcsaimat. Ernesto felfüggesztette az önkéntes hozzáférésemet, és ideiglenesen elmozdította Lorenát a feladatai alól. Megértettem az intézkedést, bár fájdalmas volt otthagynom a pulton egy évtizedek óta hordott kulcstartót.

A pletykák elkezdődtek a környéken. Elvira azt állította, hogy a lánya felfedezte a lopásaimat. A szépségszalonban dolgozó nő lemondta az időpontomat. Egy ismerősöm átment az utca túloldalára, amikor meglátott.

Ofelia folyton meleg tortillákkal jött. Toby úgy ült a székem mellett, mintha a világ még mindig egyszerű lenne.

A megkarcolt fogantyúra gondoltam. Valaki megpróbálta kitörölni az azonosítót. Talán eladni akarta.

Antik tárgyakat árusító apróhirdetéseket kerestem. Éjfél körül találtam rá a pisztolyra egy Elvira padlása nevű oldalon. 29 000 pesót kértek érte. A hirdetést augusztusban adták fel, és szeptember 11-én, pénteken levették, miután felfedeztem a lyukakat.

Az egyik fényképen megjelent a kis piros folt.

Elmentettem a címet, a képeket és a látható dátumokat. Patricia mindent megkapott. Később a platformról kérték a megfelelő feljegyzéseket; a képernyőképeim nyomként szolgáltak volna, nem pedig a nyomozás helyettesítésére.

1988-ra 6412 tárgyat rendeztünk át. Minden darab kapott egy másodlagos azonosítót egy diszkrét helyen, amelyet a múzeum kartotékkártyáin rögzítettek. Lorena ismerte a külső címkéket. Nem nézte át azt a régi archívumot.

A 21-én, hétfőn elvégzett leltár 19 hiányzó darabot talált. Mindegyik kicsi, eladható darab volt, és a 9–16. fiókokból származott.

Megkértem Ernestót, hogy nézze meg, kik dolgoztak azokban a fiókokban március és július között.

A válasz megérkezése eltartott egy ideig.

–Lorenára bízták az egész projektet.

Néhány nappal később hazament Daniellel, hogy ruhákat vegyen. Engem az udvaron talált.

– Nem tudod, milyen érzés 830 000 pesóval tartozni.

Így tudtam meg a költözésének valódi okát. Az Elvirával közösen nyitott üzletük után bérleti díj tartozást hagytak maguk után. Daniel semmit sem tudott róla.

– Kérhettél volna segítséget – mondtam.

– Ennyit nem fizethetnél.

– Ez nem adott jogot arra, hogy elpusztíts engem.

Megszárította a könnyeit.

– Soha nem fogod tudni kipróbálni.

Azon az estén Daniel újra felhívott, és vallomásra kért. Megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, mibe csomagolták a fegyvert.

– Honnan kellene tudnom?

– Az egyik zoknidban.

– Azokat a kezdőbetűket hímeztem, hogy rendszerezhessem a ruháidat.

Csendben maradt. Aztán letette a telefont.

Csütörtökön Patricia megerősítette az eladási rekordokat: 11 tárgyat értékesítettek a múzeumból, 297 200 peso bevétellel Elvira számláján.

19 darab hiányzott. A pisztoly biztonságban volt. További 11-et eladtak. Hét darabot még fel nem találtak.

Elvira szombaton részt vett egy régiségvásáron, a 41-es standon.

Patricia otthagyta a listát az asztalon.

– Okaink vannak arra, hogy házkutatási parancsot kérjünk.

– A múzeum azt javasolja, hogy csatlakozzon hozzánk a darabok azonosításában.

A nőnek, akinek elvették a kulcsait, a saját családja előtt kell majd bevallania, hogy mit próbáltak rávenni, hogy cipelje a bőröndjében.

Aztán Dániel felhívott.

– Szombaton segítünk Elvirának a vásárban.

– El kell adnia, hogy kifizesse az adósságait.

Lehunytam a szemem. A fiam majd oda viszi a dobozokat, ahol megtaláljuk a darabokat. Még mindig azt hittem, hogy rossz embereken segítek.

3. rész

Szombaton a múzeum kartotékkártyáival és egy nagyítóval érkeztem a vásárra. Ernesto várt rám Patriciával és a hivatalos utasítás végrehajtásáért felelős ügynökökkel együtt.

A szervező, Don Rubén, kijelölte a 41-es standot. Elvira zöld bársonyra rendezte el a holmiját. Lorena egy dobozzal a kezében érkezett. Daniel hozott még másokat.

Amikor a menyem meglátott, megállt.

Patricia elmagyarázta az eljárást és megmutatta a sorrendet. Elvira rám mutatott.

– Ő a tolvaj!

Többen is odafordultak. Don Rubén megkérte őket, hogy ürítsék ki a folyosót. Én a tisztek mögött maradtam.

Az első darab egy régi szaruporos üveg volt. A külső száma eltűnt.

Benyújtottam a megfelelő nyomtatványt.

—A fémgallér belső szélén a 6.8-as számnak pirossal kell megjelennie.

Egy szakorvos megvizsgálta, miközben egy másik ügynök dokumentálta a beavatkozást.

-Itt van.

Elvira szárazon felnevetett.

– Sokan vannak hozzájuk hasonlók.