A következő tárgyra mutattam: egy gyászbross, fonott hajjal a kristály alatt.

—62,1, a zsanér mögött.

Az is feltűnt.

Ezután azonosítottak egy szemüvegtokot, egy ezüstórát, egy antik fényképet, egy gyerekpoharat és egy kereket nem tartalmazó vasjátékot. A jelölések megegyeztek az évekkel korábban feljegyzett katalógusbejegyzésekkel, képekkel és részletekkel.

Ez volt a maradék 7 darab.

Elvira hozott egy másik brosst, hasonlót az elsőhöz.

– Azt is mondod, hogy ez a tiéd?

Hozzáérintés nélkül figyeltem.

– Nem tartozik a múzeumhoz.

Daniel felnézett. Addig a dobozokra szegezte a szemét.

Lorena gyorsan kezdett beszélni.

– Ő tette magára ezeket a jeleket.

– Megtehette volna a mi házunkban is.

Patricia elmagyarázta, hogy az azonosítások régi dokumentumok és korábbi fényképek alapján történtek. Emellett a tárgyak mozgását és eladását is ellenőrizték.

A menyem a mellkasához szorította a dobozt.

– De nekem a repülőtéren kellett lennem!

Túl későn javították ki.

Patricia megkérte, hogy tisztázza ezt. Lorena az anyjára nézett. Elvira megparancsolta neki, hogy maradjon csendben.

Az augusztusi hirdetés fényképe megjelent az asztalon: a pisztoly ugyanazon a zöld bársonyon pihent.

„Ezt a tételt a fiókjáról kínálták, mielőtt Amalia jelentette az eltűnést” – mondta Patricia.

Elvira elvesztette az önuralmát.

– Minden akkor kezdődött, amikor megalázott azzal a karddal!

Lorena elejtette a dobozt.

– Azt mondtad, használnunk kell a fegyvert.

– Azt mondtad, hogy majd a repülőtéren ellenőrzik.

Az anyja kiabálással válaszolt. Azzal vádolták egymást, hogy megtervezték a hívást, elhelyezték a tárgyat, és megígérték, hogy senki sem fogja keresni a jeleket.

A tisztek dokumentálták a vallomásukat. Én csendben hallgattam. Ez a párbeszéd nem helyettesítette volna a bizonyítékokat, de már nem állították, hogy meg akartak védeni.

Dániel a földön hagyta a dobozait.

– Beletekerted a zoknimba?

Lorena megpróbálta megérinteni.

– Nem kellett volna megtudnod.

Elhúzta a karját. Aztán rám nézett.

– Azt kértem, hogy mondd, hogy loptál.

-Igen.

Nem tettem hozzá semmit. Az arcán látszott, hogy végre meghallgatta a saját kérését.

Don Rubén bezárta a standot. A termékeket leltározták és biztosították. A nyomozás a folyosón kívül folytatódott, az értékesítési feljegyzésekkel, számlákkal, telefonhívásokkal és tanúvallomásokkal.

Ahogy elindultam, Lorena utolért.

— Gondolj a gyerekekre.

Megfordultam.

– Amióta csak hallottam, hogy nyílik az ajtóm, azóta rájuk gondolok.

– Ezért nem ébredtek fel egy verekedés kellős közepén.

– Lesz egy nagymamájuk, aki szereti őket.

– Ez nem változtat azon, amit tettél.

Átengedett.

A múzeum a belső eljárás lefolytatása után elbocsátotta Lorenát. Az ügyészség bíró elé vitte az ügyet. Elvirának is felelnie kellett az eladásokért és a hamis vádakban való részvételéért. Semmilyen családi vita nem törölte el a nyomozást.

Több vevő is együttműködött, és visszaküldött 8 darabot. A vásáron visszaszerzett 7 darabbal és a pisztollyal a 19-ből 16-ot megtaláltak. A másik 3-at még keresik.

Ernesto írásban visszaállította a hozzáférésemet. Megváltoztatta az eljárásokat is: a gyűjtemények mozgatása soha többé nem függhet egyetlen személytől. Segítettem az új feljegyzések előkészítésében.

Visszatérve egy fiatal alkalmazott megkérdezte, hogyan tudnék újra belépni anélkül, hogy zavarban lennék.

– Nincs mit szégyellnem.

Elkísért a raktárba. A 14-es fiók előtt találtuk meg azt a helyet, ahol a pisztoly volt, még mindig bírósági őrizet alatt. Ott hagytam egy kártyát a jelenlegi helyével. Végül írásos magyarázatot is adtam a hiányára.

Daniel kibérelt egy lakást, és elintézte, hogy én vigyázzak a gyerekeire, amíg ő rendezi a különélését. Egyik délután egyedül jött át hozzánk.

– Hinni akartam abban, ami lehetővé teszi számomra, hogy ugyanolyan maradjak.

– És egyedül hagytalak.

Meghívtam, hogy üljön le, bár még mindig fájt látnia.

– Időre lesz szükségem.

-Értem.

Nem próbált meg megölelni, vagy arra kérni, hogy felejtsek el. A következő hetekben felhívott, meghallgatott és betartotta az ígéreteit. Valentinával és Brunóval is beszélt anélkül, hogy hibáztatta volna őket, vagy választásra kérte volna őket.

Végre elrepültem Monterreybe. Estela betette a tortát a fagyasztóba, és könnyek között fogadott. Nevettünk azon, milyen rosszul néztek ki a gyertyák, amik egy szeletbe ragadtak.

Utazás előtt megnéztem a bőröndöm belső zsebét. Üres volt. Ezúttal remegő kezek nélkül tudtam becsukni.

A következő kedden az unokáim átjöttek délutáni teára. Valentina meg akarta nézni a fényképeket a múzeumban. Adtam neki néhány kis fehér kesztyűt, hogy elkísérjen egy másik napra.

Bruno megkérdezte, hogy ő is megtanulhatná-e, hogyan kell vigyázni a régi dolgokra.

-Természetesen.

Daniel az ajtóban várt. Amikor a gyerekek bejöttek, ránéztem, és a székre mutattam, amit az asztal mellett hagytam.

Lassan leült.

Töltöttem még egy csésze forró csokit. Még mindig voltak miről beszélnünk, de délután a fiam hagyta, hogy befejezzem az összes mondatomat.