–Ez a gyerek nagyon hasonlít Elenára, amikor kicsi volt.

Borzongást éreztem.

Délután elmentem apám kastélyába.

Ernesto ügyvédje kíséretében távozott.

– Tudtam, hogy el fogsz jönni – mondta, és a botjára támaszkodott.

– Hol van Elena?

Most láttam először, hogy eltűnik a mosolya.

– A húgod tizenöt évvel ezelőtt megszűnt közénk tartozni.

– A fiú nagybácsinak nevezett. Mit titkolsz?

Apám lassan közeledett.

– Vasárnap hat órakor aláírja a válási szerződést és a gyermekelhelyezési dokumentumokat, amelyeket az ügyvédem készített.

– Nem tervezek semmit aláírni.

„Akkor feljelentem Lucíát a hamis szerződések miatt, amiket a cégemnek számlázott ki. Megvannak az aláírásai és a bankszámlakivonatai. Börtönbe kerülhet.”

Mutatott nekem egy mappát.

A havi átutalásokat Lucía állítólagos szakmai szolgáltatásaiért járó kifizetésként könyvelték el.

– Odaadtad neki azt a pénzt, és utána megvádoltad?

– Beleegyezett, hogy fogadja őt.

– Zsarolod őt.

Apám elmosolyodott.

Nevezd, aminek akarod. Ha elveszíti a szabadságát, valakinek el kell döntenie, mi történik a gyerekekkel.

Felnéztem egy ablakra.

Az idősebb az üveg mögött volt.

Amikor meglátott, diszkréten felemelte a karját.

Volt egy régi sebhelye, furcsán geometrikus alakú.

Felismertem ugyanazt az emblémát a zöld tokra vésve.

Amikor újra apámra néztem, rájöttem, hogy a gyerek sokkal jobban fél tőle, mint bármelyik idegentől.

Elmentem, mielőtt elvesztettem volna az irányítást.

Ugyanazon a délutánon eszembe jutott, hogy Elena egy kis templomban szokott menedéket találni, amikor apánkkal veszekedett.

Elmentem megkeresni a papot.

Ignacio atya azonnal felismert.

Amikor kimondtam a nővérem nevét, könny szökött a szemébe.

– Gabriel… a húgod nem tűnt el örökre.

Éreztem, ahogy a szívem a mellkasomban dübörög.

-Hol van?

A pap hallgatott, és elvezetett a templom mögötti kis temetőbe.

Megállt egy egyszerű sír előtt, melyet fehér virágok borítottak.

– Elena három éve halt meg – suttogta –. És az a nő, aki az utolsó leheletéig vele volt, Lucía volt.

Aztán elővett a zsebéből egy sárgás borítékot.

– A húgod kért meg, hogy adjam oda ezt neked, ha valaha visszajössz. De mielőtt elolvasnád, tudnod kell valamit a gyerekekről.

Leírhatatlan szomorúsággal nézett rám.

– Gabriel, az apád nem örökséget akar szerezni. Azt próbálja megakadályozni, hogy két gyerekük rájöjjön, hogy az már az övék.

3. RÉSZ

Ignacio atya remegő kézzel nyújtotta át nekem a borítékot.

Volt benne egy Elena által írt levél, egy régi fénykép és egy kis rozsdás kulcs.

Mielőtt elolvashattam volna, a pap megkért, hogy üljek le.

– Gabriel, a két idősebb gyerek a húgod gyerekei. Brunónak és Valentinának hívják őket. A kis Mateo a fiad.

Éreztem, hogy a lábaim feladják a szolgálatot, és már nem tudnak tartani.

– A fiam?

–Lucía terhes volt, amikor Szingapúrba indultál. Miután elmentél, Elena két kisgyermekével menedéket keresett hozzá.

A húgom megszökött apánktól, hogy hozzámenjen egy férfihoz, akit szeretett. De ez a házasság rémálommá vált.

A férje inni kezdett és bántalmazta.

Bruno sebhelye egy gyermekkori támadás eredménye volt. Apja egy Salcedo címerrel ellátott fémjelvénnyel égette meg.

Elenának sikerült feljelentenie őt, és elmenekülnie a gyerekeivel.

De röviddel ezután súlyosan megbetegedett.

Pénz és segíteni akaró család nélkül felkereste az egyetlen személyt, akiben megbízott: Luciát.

A feleségem a saját terhessége alatt kapta.

Hónapokig gondoskodott Elenáról, két kicsi gyermekéről és a méhében hordott csecsemőről.

Amíg a nővérem meg nem halt.

– Mielőtt elindult, Elena arra kérte Lucíát, hogy soha ne hagyja el Brunót és Valentinát – magyarázta a pap. – A feleséged tette ezt neki.

Eltakartam az arcomat.

Míg Szingapúrban dolgoztam, és azt hittem, vége a házasságomnak, Lucia megszülte a fiunkat, és két másik gyermek anyja lett.

Egész éjszakákat töltött a betegek gondozásával, cumisüvegeket készített elő, és két kicsit vigasztalt, akik épp most veszítették el az édesanyjukat.

És alig havonta egyszer kérdeztem meg tőle, hogy van.

„Miért nem mondtad el soha?” – suttogtam.

– Mert féltem az apádtól. És talán attól is féltem, hogy te is úgy fogsz reagálni, mint ő.

Kibontottam a levelet.

Kedves Gábriel!

Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy már nem tudtam megvédeni a gyerekeimet.

Bocsáss meg, hogy eltűntem. Soha nem szűntem meg szeretni téged. Apánk börtönné változtatta a családunkat, és én csak ki akartam jutni onnan.

Lucía a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam. Ne ítéld el, mielőtt meghallgattad az ő verzióját.

A kulcs egy kis szekrényt nyit a régi plébániai raktárban. Ott tartottam azokat a dokumentumokat, amelyeket apánk évek óta keres.

Ne hagyd, hogy elvegye a gyerekeimtől az egyetlen dolgot, amit rájuk hagytam.

A húgod, Elena.

Többször is elolvastam ezeket a szavakat.

Aztán elkísértem a papot a raktárba.

A szekrény évek óta zárva volt. Belül egy fémdobozt találtunk, amiben közjegyző által hitelesített dokumentumok, bankszámlakivonatok, fényképek és egy USB-meghajtó volt.

Ott volt a nagyapám végrendeletének másolata is.

Apám mindig azt mondta, hogy gyakorlatilag mindent örökölt.

Ez hazugság volt.

A nagyapám Elenára hagyta egy családi ingatlancég részvényeinek 51%-át, amely több telket és kereskedelmi épületet birtokolt.

Amikor a nővérem megszökött, apánk elkezdte kezelni ezeket a részvényeket a meghatalmazásokon keresztül, amelyeket állítólag ő írt alá.

Évekig senki sem kérdőjelezte meg ezeket a dokumentumokat.