De Elena felfedezte, hogy sok aláírás hamisítvány volt.

A levelében kifejtette, hogy röviddel a halála előtt bizonyítékokat gyűjtött arra vonatkozóan, hogy apánk olyan hasznot gyűjtött, amely jogilag az övé volt.

Halála után ezek a részesedések az örökség részévé váltak, és két gyermekére szálltak.

Brúnó és Valentina.

Most már értette a pap szavait.

Apámnak nem volt szüksége újabb örökségre.

Meg kellett akadályoznia, hogy kiderüljön, kik a cég többségének valódi tulajdonosai.

És ennek elérése érdekében hajlandó volt kitörölni saját unokái kilétét.

Azonnal visszatértem Jimena irodájába.

Több órát töltöttünk a dokumentumok átnézésével.

Egy független közjegyző segítségével sikerült felkutatanunk az eredeti okiratokat és jegyzőkönyveket.

A dátumok árulkodóak voltak.

Elena állítólagos meghatalmazásait a halála után írták alá.

– Gabriel, bizonyítékaink vannak hamisításra és csalárd igazgatásra – mondta Jimena. – Az apád évek óta olyan részvényeket használ, amelyek nem az övéi.

– És miért vitte magával a gyerekeket?

– Mert ők az örökösök. Amíg senki sem intézkedik hivatalosan Elena örökségéről, addig továbbra is úgy tehet, mintha minden felett az övé lenne a hatalma.

Jimena valami még ennél is nyugtalanítóbbat talált.

A belső vállalati dokumentumokban Brunót Mateoként azonosították, míg a húgát egy alkalmazott lányaként.

Apám elrendelte, hogy álneveket használjanak, amikor a gyerekek meglátogatták a házat.

Nem hiteles születési anyakönyvi kivonatok voltak, hanem magándokumentumok, amelyek arra készültek, hogy megtévesszenek bárkit, aki esetleg Elena leszármazottai felől érdeklődne.

Az eredeti polgári és orvosi feljegyzések igazolták valódi kilétüket.

„Megpróbálja láthatatlanul tartani őket, amíg rá nem veszi valakit, aki aláírja a szükséges meghatalmazásokat” – magyarázta Jimena.

Aztán eszembe jutott a megállapodás, amit alá kellett írnom.

Nemcsak a válásommal és Mateo felügyeleti jogával kapcsolatos záradékokat tartalmazott.

Felhatalmazta továbbá apámat, hogy beavatkozzon a kiskorúak bizonyos vagyonügyeibe, akik állítólag a védelme alatt álltak.

Jimena megrázta a fejét.

– Egy magánokirat nem veheti el automatikusan a szülői jogaidat. De felhasználható más cselekedetek igazolására. Ezért akarják az aláírásodat.

Meg tudjuk állítani őt?

– Jelenthetjük az incidenst, és kérhetünk védelmi intézkedéseket. De vasárnapig cselekednünk kell.

A következő órákban feljelentést tettünk az ügyészségen, és kértük a gyermekvédelmi hatóságok beavatkozását.

Jimena megtámadta azokat az okmányokat is, amelyekkel azzal fenyegetett, hogy elveszi a házamat.

Apám cége volt a jelzáloghitel jogosultja, de nem volt joga saját kezűleg kilakoltatni minket.

Azok a férfiak, akik zárat cserélni jöttek, semmilyen bírósági határozatot nem hajtottak végre.

Csak meg akartak félemlíteni.

Apám most először hagyott maga után olyan nyomot, amit pénzzel sem tudtam eltörölni.

Vasárnap este hat órakor érkeztem a családi házba.

Sötét öltönyt viselt és egy mappát szorongatott.

Jimena velem volt.

Apám a kedvenc karosszékében ült.

Jobbján Ricardo Velasco ügyvéd ült.

Lucia sápadtan és kimerülten állt az ablaknál.

A három gyerek egy szomszédos szobában volt Rosával, egy nővel, aki évtizedekig dolgozott a családunknál.

– Végre észhez tértél – mondta apám.

Letett egy tollat ​​az asztalra.

– Írd alá, és mehetsz. Lucía itt marad a gyerekekkel.

Ránéztem a feleségemre.

Könnyek szöktek a szemébe.

– Gábriel, kérlek…

Apám a botjával csapódott a földre.

-Csendben maradj!

Életemben először nem éreztem félelmet, amikor meghallottam azt a hangot.

Kinyitottam a mappát.

– Mielőtt aláírnám, szeretnék beszélni Elenáról.

Ernesto arca megkeményedett.

– Az a nő tizenöt évvel ezelőtt meghalt a családunkért.

– Tényleg meghalt három évvel ezelőtt. És ezt te is tudtad.

Letettem a halotti anyakönyvi kivonatát az asztalra.

Aztán megmutattam a céges dokumentumok hitelesített másolatait.

– A nagyapám rád hagyta az ingatlancég részvényeinek többségét. Hamisított meghatalmazásokat használtál a kezelésükhöz, és eltitkoltad a halálát, hogy megakadályozd a gyermekeit abban, hogy igényt tartsanak az örökségükre.

Ricardo megpróbált közbelépni.

– Ezek a vádak nagyon súlyosak.

Jimena egy másik mappát tett elé.

– Ezért már be is mutattuk őket az illetékes hatóságoknak. Kértük az Elena halála után használt aláírások kivizsgálását is.

Apám hirtelen felállt.

– Én alapítottam azt a céget!

–És a nagyapám úgy döntött, hogy a többségi részvénycsomag Elenát illeti. Nem volt jogod elvenni tőle.

Ernesto Luciára nézett.

– Te adtad nekik azokat a papírokat!

Hátralépett.

Mellette álltam.

–Lucíának nem kell folyton eltűrnie a fenyegetéseidet.

Aztán megmutattam az átutalási bizonylatokat.

– Azt is meg kell magyaráznod, miért találtál ki szakmai szerződéseket a pénzküldéshez, majd miért fenyegetőztél feljelentéssel.

Apám megvetően mosolygott.

–Aláírta. Senki sem kényszerítette rá.

Lucia végre felnézett.

– Azt mondtad, hogy ha megtagadom a segítségedet, elválasztod a gyerekeimet, és azzal vádolsz, hogy meghamisítottam Gabriel iratait.

Remegett a hangja, de folytatta.

„Te kényszerítettél, hogy idehozzam őket. Hogy megváltoztasd, ahogyan Brunót hívtuk, amikor a céged alkalmazottai a közelben voltak. Hogy hallgassunk Elenáról.”

Könnyek patakzottak az arcán.

– És amikor Gábriel visszatért, megparancsoltad, hogy hitessem el vele, hogy elárultam.

Apám nem válaszolt.

Jimena bekapcsolt egy felvételt, amit Elena USB-meghajtóján találtunk.

Ernesto hangja évekkel ezelőtt tisztán hallható volt, ahogy elismeri, hogy engedély nélkül használta fel a lánya részvényeit.

Ezután elmondta, hogy a felvételt a többi dokumentummal együtt megvizsgálják a nyomozás során.

Apám biztonsági szolgálata eltűnt.

Egy pillanatra ismét öregembernek tűnt, nem annak a mindenható üzletembernek, aki uralta az életünket.

– Lerombolják a Salcedo nevet – mormolta.