Apu megtanította nekem, hogy a pénz ajtókat nyithat meg, de soha nem adhat jogot senkinek arra, hogy megítélje egy másik ember értékét.

A férfi felkapta az aktatáskáját.

„Ki is pontosan az apád?” – kérdezte.

Nyugodtan álltam a tekintetét.

„Daniel Carter.”

Az arca megdermedt.

Marcus halkan hozzátette: „Daniel Carter a Carter Aviation Group tulajdonosa. Ez a repülőgép, ez az útvonal és az üzemeltető cég, amelyet az előbb megfenyegettél, mind az ő többségi érdekeltsége alatt áll.”

A férfi önbizalma eltűnt.

A kísérőre nézett.

„Nem tudtam.”

Udvariasan válaszolt.

„Több lehetőséget is kapott a jegyének ellenőrzésére, uram.”

Senki sem nevetett, és senki sem ünnepelt.

A csend eleget mondott.

Aztán megszólalt a telefonom.

Apu.

Azonnal válaszoltam.

– Ava, jól vagy?

Mosolyogtam.

„Jól vagyok, apa.”

Szünetet tartott.

„Jó. Mert van még valami, amit tudnod kell.”

Eltűnt a mosolyom.

“Mi?”

Lehalkította a hangját.

„Annak a férfinak egyáltalán nem is a te járatodon kellett volna lennie.”

A biztonsági őrökre néztem, akik most az ajtóban álltak.

Marcus meghallotta apát a telefonban, és megmerevedett.

– Carter úr? – kérdezte.

Apa válaszolt a hangszórón keresztül.

„Marcus, nézd meg az aktatáskát, mielőtt elmegy.”

Az idegen arca elsápadt.

„Nincs jogod azt kinyitni.”

Az egyik földi tisztviselő előrelépett.

Márkus ránézett.

„Akkor semmi okod nem lehet az aggodalomra.”

Az aktatáska kattanva kinyílt.

Amit odabent találtak, Marcus azonnal felhívta a repülőtéri biztonságiakat.

3. RÉSZ:

Az aktatáska kinyílt, és mindenki ösztönösen közelebb hajolt.

Belül több mappa, egy fekete tábla és egy lezárt boríték volt, amelyen a Carter Repülési Csoport logója szerepelt.

Marcus Bennett először a borítékot bámulta, majd az idegenre nézett.

„Honnan szerezted ezt?” – kérdezte.

A férfi nem szólt semmit.

Egy biztonsági őr óvatosan kivette a borítékot és megvizsgálta.

Apám aláírása alul volt, de egy régebbi céges dokumentumból másolta.

Marcus azonnal megértette.

„Ez bizalmas céges anyag” – mondta. „Soha nem volt felhatalmazása arra, hogy bármit is birtokoljon ebből.”

Az idegen végül elvesztette az önuralmát.

„Tévedést követsz el.”

Márkus megrázta a fejét.

„Nem, uram. A hiba az volt, hogy azt hittük, senki sem veszi észre.”

A tablet aktiválódott, és egy közelgő repülőgép-beszerzéshez kapcsolódó fájlokat tárt fel.

Pár lépés távolságból figyeltem, alig értve, mi történik.

Apa hangja ismét megszólalt a telefonomban.

„Ava, maradj Marcusnál, és tedd pontosan azt, amit mond.”

Bólintottam, bár nem láthatott engem.

„Apa, miért volt nála Carter Légiközlekedési iratok?”

Hosszú szünet következett.

„Mert valaki a cégemen belül információkat szivárogtatott ki.”

Összeszorult a gyomrom.

– És szerinted ő is benne van?

Apa óvatosan válaszolt.

„Szerintem a bizonyítékokat megfelelően kell kezelni, mielőtt bárki vádat emelne.”

Apa mindig így viselkedett – nyugodt, pontos, soha nem vakmerő.

Az idegen hirtelen rám nézett.

„Tudtál erről?”

Megráztam a fejem.

“Nem.”

Lehalkította a hangját.

„Akkor az apád csaliként használt téged.”

Marcus azonnal közénk lépett.

„Vigyázz a szavaidra.”

A férfi elnézett, rájött, hogy túl messzire ment.

Marcus kinyitotta az utolsó mappát.

Belül egy fénykép volt egy férfiról, aki a Carter Aviation egyik magánhangárja mellett állt.

Azonnal felismertem az épületet.

Ez volt az a hangár, ahová apa mindig megtiltotta, hogy nélküle belépjek.

Marcus tanulmányozta a képet.

„Ezt tegnap készítették.”

Lapozott, és egy kézzel írott menetrendet talált.

Az egyik járatszámot pirossal bekarikázták.

A miénk.

Hirtelen az idegen, aki helyet foglalt, már nem tűnt egyszerű arroganciának.

A biztonsági őrök a repülőgép ajtaja felé kísérték.

Mielőtt elment volna, megállt és hátranézett.

„Fogalmad sincs, mit véd az apád.”

Nem válaszoltam.

Egyszerűen csak néztem, ahogy eltűnik az ajtóban, miközben Marcus mellettem maradt.

Percekkel később apa újra hívott.

– Ava, figyelj jól – mondta. – A férfi, akit most távolítottak el a járatodról, csak a hírvivő volt.

Marcusra néztem, miközben egy másik biztonsági tiszt sietett be a kabinba egy második borítékkal a kezében.

„Aki küldte őt” – folytatta apa –, „olyan valaki, akivel már találkoztál korábban.”

A motorok utolsó zúgása is elhalt, hátborzongatóan csendessé téve a kabint.

Az utasok a tenyerük mögött suttogtak, miközben Marcus Bennett láthatóan remegő ujjakkal szorongatta a második borítékot.

3. fejezet
Marcus intett két felfegyverzett repülőtéri tisztnek, hogy menjenek közelebb a konyhához.

A légkör egyre súlyosabbá vált, a légi utazás szokásos udvariasságát feszült, figyelő csend váltotta fel.

Apa vonalban maradt. Hallottam az egyenletes légzését.

„Ava, vedd el Marcustól a második borítékot, és olvasd el a viaszpecséten lévő kezdőbetűket” – mondta.

Átmentem a szőnyeggel borított folyosón.

Marcus leengedte a borítékot, aggodalom homályosult a szemében, miközben felém fordította.

Két összefonódó betűt domborítottak mélyvörös viaszba:

VC

Hideg futott végig a mellkasomon, eltörölve a korábban érzett büszkeség utolsó nyomait is.

– Viktor bácsi – suttogtam a telefonba.

Victor Carter apa öccse volt, a mosolygós alelnök, aki minden Hálaadáskor sült gesztenyét hozott nekem.

– Igen – erősítette meg apám, hangja komolyra fordult. – Victor már másfél éve próbálja kivásárolni a Carter Aviation Groupot külföldi magántőkével.

Marcus az 1B székhez vezetett, és intett, hogy foglaljak helyet.

A légiutas-kísérők csendben kísérték a megmaradt utasokat a hídon keresztül a privát váróterem felé.

Az idegen nem pusztán arroganciából vette a 2A-t.