„Ez teljesen elérhetetlen számotokra” – gúnyolódtak megvetően – megalázva egy divatüzletben… mígnem egy herceg őt választotta.

1814 telén London a háborúk végét végtelen táncokkal, káprázatos vacsorákkal és fogadásokkal ünnepelte, ahol az arisztokrácia azt színlelte, hogy az egész világ zenéből, selyemből és pezsgőből áll.

Lucía Peñalosa számára azonban a Mayfair-i szalonok nem mesebeli helyszínek voltak. Olyan piacterek, ahol a családok felajánlották lányaikat, az urak tárgyaltak a házasságokról, és egy vagyontalan nőt olyan könnyen meg lehetett alázni, mint egy elhervadt virágot.

Azon a reggelen Lucia percekig Madame Vivienne kirakata előtt állt. A köd megnedvesítette kabátja rojtos szélét, és beszivárgott kopott csizmája repedésein.

A kis erszényében pontosan 12 shilling és 4 penny volt.

Ez volt az összes pénz, amit hat hónap alatt sikerült megspórolnia, miközben gyertyafénynél mások ruháit javítgatta, és kihagyott néhány étkezést, hogy megvehesse anyja gyógyszerét.

Apja, Don Arturo Peñalosa két évvel korábban halt meg. A társadalom azt állította, hogy vagyonát szerencsejátékra szórta el, betegeskedő feleségét és egyetlen lányát pedig egy romos cheapside-i házban hagyta. Régi családi barátok abbahagyták a látogatásokat. A hitelezők lefoglalták legértékesebb bútoraikat, sőt, még az orvos sem volt hajlandó tovább kezelni Doña Teresát anélkül, hogy előre fizettek volna neki.

Luciának azonban még mindig volt valami, ami megváltoztathatta a sorsát: egy meghívás Leven grófnő álarcosbáljára.

Véletlenül érkezett. A grófnő titkárnője még emlékezett a Peñalosa vezetéknévre a jobb évekből, és nem tudta, hogy a család tönkrement.

Lucía nem állt szándékában férjet keresni a meghívással. Csupán egy gazdag özveggyal remélt beszélni, akinek esetleg szüksége lehet egy hölgy kísérőjére vagy nevelőnőre. ​​Ha talál munkát, kifizetheti anyja gyógyszerét, mielőtt beköszönt a tavasz.

De előkelő ruhában kellett megjelennie.

Madame Vivienne üzletében francia selymek, brüsszeli csipkék és borsötét bársonyok voltak. Lucia tudta, hogy nem vehet egy egész ruhát. Remélte, hogy szerez néhány maradékot, egy régi szalagot, vagy annyi anyagot, hogy átalakíthassa anyja egyik régi ruháját.

Mély levegőt vett, és kinyitotta az ajtót.

Az ezüst csengő jelezte a belépését.

A belső térben levendula, méhviasz és francia parfüm illata terjengett. Hatalmas velencei tükrök borították a falakat. Több varrónő mozgott a próbababák, dobozok és anyagtekercsek között, ügyet sem vetve Luciára.

A bolt hátulja felé indult, de megállt a legszebb ruha előtt, amit valaha látott.

Éjkék selyemből készült, szoknyájára ezüst szálakkal hímezve, mint egy csillagzápor. A nyakkivágást finom csipke díszítette, az ujjak pedig mintha lebegtek volna a gyertyafényben.

Lucía felemelte a kezét, bár nem mert hozzáérni.

– Én nem mennék ilyen közel – mondta egy hang a háta mögött. – A szegénységed talán foltot hagyna a selyemben.

Lúcia megfordult.

Isabela Valdés, Westmoreland grófjának lánya, éppen akkor lépett be elválaszthatatlan barátnőjével, Elena Fuentesszel. Isabelát London egyik legszebb nőjének tartották, de eleganciája mögött egy olyan kegyetlenség rejtőzött, amelyről mindenki tudott, és amellyel kevesen mertek szembeszállni.

Erdőzöld kabátot, tollakkal díszített kalapot és megvetéssel teli mosolyt viselt.

Elena felnevetett.

–Nézd a csizmáját, Isabela. A sár biztosan az egyetlen dísz, amit megengedhet magának.

Lucia érezte, hogy ég az arca, de a fejét egyenesen tartotta.

– Jó napot kívánok, Lady Isabela. Fuentes kisasszony.

– Mit keresel itt? – kérdezte Isabela. – Eltévedtél az idősek otthona felé menet?

– Van egy megbeszélnivalóm Madame Vivienne-nel.

– Üzleti ügy? – ismételte Elena. – Talán gombokat árulni jött.

Isabela lassan Lucia körül járt, vizsgálgatva a kopott kabátot és az alatta viselt régimódi ruhát.

„Talán rongyokban szándékozik elmenni a grófnő báljára. Mulatságos lenne látni, ahogy megpróbálja csapdába ejteni a férjét egy sötét sarokban.”

– Nem férjet keresek.

– Persze. Mit kívánhatna még egy olyan nő, mint te? Az apád becstelen szerencsejátékosként halt meg, és téged egy fillér nélkül hagyott. Nincs az a selyem, ami elfedhetné a romlás szagát.

Don Arturo említése fájdalmas csapás volt Lucía számára, de nem sírt.

Madame Vivienne kijött a műhelyből, amikor meghallotta a hangokat. Erős, feketébe öltözött nő volt, aki egyetlen pillantással képes volt kiszámolni egy ügyfél vagyonát.

– Izabella úrhölgy, micsoda váratlan megtiszteltetés.

– Úgy tűnik, elkezdtek koldusok járni a boltodba – mondta Isabela. – Ha most már jótékonykodni fogsz, anyámnak és a barátainak másik szabót kell keresniük.

Madame Vivienne Lucia foltozott szegélyére, régi csizmáira és az utcán látott hintó hiányára nézett. Arckifejezése azonnal megváltozott.

– Mit csinálsz itt?

– Azt szerettem volna megkérdezni, hogy el tudnál-e adni nekem néhány darabot. Talán egy szalagot vagy néhány méter anyagot, amire már nincs szükséged.

– Ez nem egy ócskaságpiac.

– Tudok fizetni.

– Maradj távol attól a ruhától!

Madame Vivienne megragadta Lucia vállát és meglökte. Lucia elvesztette az egyensúlyát, amikor egy szőnyeg szélére lépett és a fapadlóra esett.

Elszakadtak a táskája varrásai.

A pénzérmék repültek és gurultak a boltban. A 12 shilling és a 4 penny szétszórva hevert a gyertyatartók alatt, megmutatva mindenkinek a szegénység valódi mértékét.

Néhány másodpercig senki sem szólt.

Aztán Izabella elkezdett nevetni.

Elena egyik kezével eltakarta a száját, bár a nevetése még hangosabb volt.

– Madame Vivienne – mondta Isabela –, azt hiszem, hibát követtünk el. Miss Peñalosa azért jött, hogy megvegye az egész boltot.