„Visszakaptad az örökségedet” – mondta. „Anyád felépül, és apád neve tiszteletre méltó lesz. Többé nincs szükséged a védelmemre.”

Lucia váratlan fájdalmat érzett.

– Lemondod az eljegyzésünket?

– Visszaadom a választás szabadságát.

Nicholas elővette a zsebéből a boltban összegyűjtött aprópénzt.

„Megtartottam, mert eszembe juttatta azt a pillanatot, amikor rájöttem, hogy nem engedhetem, hogy még egyszer így bánjanak vele. Először azt hittem, csak az apjának fizetem vissza az adósságot. Aztán rájöttem, hogy minden beszélgetést veled, minden mosolyt, sőt minden vitát a döntéseimről várok.”

Lúcia közeledett.

– Mit próbálsz mondani nekem?

A herceg hideg önbizalma eltűnt.

–A megállapodás már nem kényelmes. Beleszerettem, Lucía. Ha nem osztod az érzéseimet, hazakísérlek, és soha többé nem foglak nyomást gyakorolni rád.

Elvette a kezéből a pennyt.

„Amikor beléptél abba a boltba, azt hittem, az életem kevesebbet ér, mint az a pénzérme. Segítettél talpra állni, de nem a vagyonod adta vissza a méltóságomat. Hanem az, ahogyan rám néztél, mintha soha nem szűntem volna meg ember lenni.”

– Ez sosem szűnt meg így lenni.

– Akkor módosítania kell a megállapodás feltételeit.

-Hogyan?

„Nem akarok egy védett, hallgatag feleség lenni. Részt akarok venni a döntéseidben, együtt akarok működni veled, és a vagyonom egy részét arra szeretném fordítani, hogy segítsek azokon a nőkön, akiket elhagytak a családjaik.”

Miklós elmosolyodott.

– Partnert akarok, nem dísztárgyat.

– Ebben az esetben elfogadom a házasságot.

Az esküvőre két hónappal később került sor. Doña Teresa elkísérte lányát az oltárhoz, vállán egy kendőt cipelve, amely Don Arturoé volt. Lucía a kis pennyt egy medálba tette, és emlékeztetőül megőrizte arra a reggelre, amikor sorsa megváltozni kezdett.

A Peñalosa család vagyonát visszaszerezték. Egy részét a Korona titokban szolgálatában elhunyt férfiak özvegyeinek és árváinak gondozására fordították. Másik része egy olyan otthont finanszírozott, ahol az elszegényedett nők lakhatást, oktatást és munkát kaphattak anélkül, hogy kényszerházasságokra kellett volna támaszkodniuk.

Madame Vivienne számos bocsánatkérő levelet küldött, de Lucia soha nem tért vissza a boltjába. Ruháit a fiatal varrónőktől rendelte, akik hallgattak a megaláztatása alatt, és pénzt adott nekik, hogy megnyissák saját üzletüket.

Westmoreland grófját hazaárulásért elítélték. Izabella rokonaival elhagyta Londont, és évekkel később levelet írt Luciának, amelyben bocsánatot kért. Lucia nem felejtette el a történteket, de azt válaszolta, hogy az ember megváltozhat, ha hajlandó elismerni az okozott kárt.

Nicholas minden ígéretét betartotta. Soha nem hozott fontos döntést anélkül, hogy megkérdezte volna a feleségét. Lucia a maga részéről olyan otthonná alakította az Ashbourne House-t, ahol már nem a magányos herceg csendje uralkodott, hanem a beszélgetések, a zene és a három gyermekük nevetése, akik az évek során születtek.

A tizedik házassági évfordulójukon Nicolas egy éjkék ruhát adott Luciának. Nem ugyanaz volt, mint ami a boltban volt. Ezen apró csillagok voltak hímezve a szíve köré.

„Nincs többé szükségem ruhára ahhoz, hogy megváltoztassam a sorsomat” – mondta.

-Tudom.

– Akkor miért adod nekem?

Miklós megragadta a derekát.

– Mert azon a reggelen mindenki egy szegény asszonyt látott térdelni a földön. Én a legbátrabb asszonyt láttam, akit valaha ismertem.

Lucia megérintette a medált, ahol még mindig tartotta a régi fillért.

Sokáig azt hitte, hogy Nicholas mentette meg azzal, hogy belépett a boltba. Most azonban rájött, hogy csak ajtót nyitott ki.

Ő volt az, aki úgy döntött, hogy végigcsinálja.

És miközben férjével táncolt a gyertyafénynél, Lucia tudta, hogy igazi diadala nem a hercegné válásban, és nem is apja vagyonának visszaszerzésében rejlik.

Az volt a diadala, hogy abbahagyta az értékének mércéjét mások földre dobált pénzérméi alapján.