Lucia letérdelt, hogy összeszedje az érméket. A kezei annyira elzsibbadtak, hogy alig bírta megtartani őket.
– Szedd össze a szemeted és tűnj el! – parancsolta a varrónő. – Ha visszajössz, hívom az őröket.
Egy érme hevert Isabela cipője mellett. Lucía kinyújtotta a kezét, hogy felvegye, de a fiatal nő a sarkát a lábujjára tette.
– Vigyázz! – suttogta Isabela. – Nem akarod összepiszkolni a cipőmet.
Lucia visszahúzta a kezét. Egy könnycsepp gördült a földre.
Megszólalt a csengő.
Hideg széllökés áradt be a sátorba. A nevetés elhalt a padlódeszkáknak csapódó lovaglócsizmák hangjára.
– Excellenciás úr – dadogta Madame Vivienne.
Nicholas Montenegro, Ashbourne hercege, a bejáratnál állt.
A királyság egyik legbefolyásosabb embere volt. Hatalmas földekkel, hajózási társaságokba történő befektetésekkel és egy kis nemzet eltartására alkalmas vagyonnal rendelkezett. A parlamentben könyörtelen intelligenciájáról volt ismert. A társadalomban arról volt ismert, hogy elutasított minden nőt, aki megpróbált közeledni hozzá.
Sötét lovaglókabátot viselt, egyik kezében fekete kesztyűt tartott. Szigorú arca semmilyen érzelmet nem tükrözött.
Isabela elegánsan meghajolt.
– Micsoda csodálatos meglepetés, Excellenciás uram! Azért jött, hogy ajándékot rendeljen a húgának?
Nicholas válasz nélkül elment mellette.
Megállt Lucia előtt.
Egy kis penny pihent a csizmája orra mellett. A herceg lehajolt, felvette az érmét, és leguggolt, amíg egy magasságba nem került a lánnyal.
Lucia attól félt, hogy őt is gúnyolni fogja.
De kinyújtotta a kezét.
– Úgy hiszem, ez az öné, Peñalosa kisasszony.
Lucia hitetlenkedve nézett rá.
Tudta a nevét.
– Excellenciás uram, ő nem más, mint egy koldus – vágott közbe Isabela. – Az apja…
Miklós meg sem fordult.
„Lady Isabela, ha még egy szót szól, megvásárolom apja szerencsejáték-adósságait, és követelem a kifizetést még sötétedés előtt. Holnap a családja már egy adósok börtönében kereshet szállást.”
Isabela arca kifehéredett.
Nicholas ismét Luciára nézett, és kezet nyújtott neki.
—Kelj fel.
Sérült ujjait a herceg kesztyűs tenyerére helyezte. A herceg talpra segítette anélkül, hogy elengedte volna.
Aztán Madame Vivienne-re fordította a figyelmét.
– Szégyenletesen bánt a menyasszonyommal.
A szabónő kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.
Lucia hirtelen elfordította a fejét.
– A menyasszonya? – sikerült Madame Vivienne-nek megismételnie.
-Így áll a dolog.
Nicholas az éjkék ruhára mutatott.
– Ezzel kezdjük. Csomagolj be minden ruhát a méretedben, 3 kabátot, cipőt, kesztyűt és minden mást, amire szükséged lehet. A számlát küldd az Ashbourne House-nak.
– De a kék ruha 80 guineába kerül, és több próbadarabot is igényel.
– Akkor küldd a legjobb varrónőidet a lakhelyemre.
Madame Vivienne többször is pukedlizett.
– Természetesen, Excellenciás uram. Biztosíthatom, hogy az egész egy szörnyű félreértés volt.
– Ha akár csak egyetlen pletykát is hallok arról, ami itt történt, megveszem ezt az épületet, és istállót csinálok belőle.
Isabela és Elena elbúcsúzás nélkül távoztak a boltból.
Nicholas személyesen szedte össze az utolsó néhány érmét, és Lucia szakadt erszényébe tette. Aztán egy fekete hintóhoz vezette.
Amikor kettesben maradtak, Lucia eltávolodott tőle.
– Köszönöm, hogy megvédtél, de nem engedhetem meg magamnak azokat a ruhákat. És nem jelenthetsz be egy olyan eljegyzést, ami nem is létezik.
– Ez nem hazugság, kivéve, ha visszautasítasz.
Lucia azt hitte, félrehallott valamit.
– Nem ismersz engem.
– Találkoztam az apjával.
– Apám becsület nélkül halt meg.
– Ezt akarta a kormány, hogy mindenki elhiggye.
Miklós kinyitott egy titkos rekeszt a hintón, és kivett belőle egy lepecsételt mappát. Benne levelek, jelentések és egy miniszter által aláírt dokumentum volt.
– Don Arturo Peñalosa nem szerencsejátékban veszítette el a vagyonát. Titokban a Koronának dolgozott.
Lucia mozdulatlan maradt.
– Ez lehetetlen.
– Három évvel ezelőtt felfedezte, hogy egy csoport francia szimpatizáns megvesztegette a tisztviselőket, és titkos üzeneteket szállított kaszinókon keresztül. Személyazonosságának védelme érdekében úgy kellett tennie, mintha ő is közéjük tartozna. A pénzéből informátorokat fizetett, és bizonyítékokat adott át.
– Akkor miért halt meg anélkül, hogy elmondta volna az igazat?
„Mert felfedeztek egy árulót a saját hálózatukon belül. Apád minden nyomot eltörölt, ami hozzád és az anyádhoz vezethetett volna. Ha az ellenségei tudták volna, ki vagy, téged használtak volna fel arra, hogy kényszerítsék a beszédre.”
Lucía végigfuttatta ujjait az egyik levélen. Felismerte Don Arturo kézírását.
– Hogyan halt meg valójában?
Nicholasnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Megmentette az életemet.
Egy calais-i küldetés során elfogták Miklós öccsét. Don Arturo kiszabadította, de a szökés során megsebesült. Halála előtt átadott Miklósnak egy listát az összeesküvők nevével, és csak egyetlen dolgot kért tőle: védje meg Teresát és Luciát, amikor minden véget ér.
„Két évet töltöttem a keresésükkel” – magyarázta a herceg. „A dokumentumokat megsemmisítették, hogy megvédjék a kilétüket. Tegnap a titkárnőm látta a nevüket a grófnő báljának vendéglistáján.”
Lucia a mellkasához szorította a levelet.
Évekig szégyellte magát, valahányszor valaki az apját említette. Most már tudta, hogy a férfi, akit azzal vádoltak, hogy elhagyta őket, feláldozta vagyonát, becsületét és életét, hogy biztonságban legyen.
„És az eljegyzés?” – kérdezte könnyek között.
„Anyádnak orvosi ellátásra van szüksége, neked pedig védelemre, amíg a Korona vissza nem adja Don Arturo vagyonát. Meg kell házasodnom, hogy biztosítsam a családom öröklését. Egy házasság közöttünk mindkét problémát megoldaná.”
