– Kereskedelmi megállapodás?

-Először.

A válasz megdöbbentette.

– Szánalatból nem fogadom el.

„Nem sajnállak. Láttam, ahogy felszeded a pénzed, miközben három nő megpróbálta lerombolni a méltóságodat. Nem könyörögtél, és nem adtad meg nekik azt az elégtételt, hogy lássák, ahogy összetörsz. Egy ilyen nő tiszteletet érdemel.”

A hintó megállt Cheapside romos háza előtt.

Amikor Nicolás meglátta a nedves falakat és a rosszul zárt ablakokat, megkeményedett az arca. Doña Teresát egy hideg szobában találták, amint több takaró alatt köhögött.

A herceg azonnal orvosért küldött. Még aznap délután anyát és lányát az Ashbourne-házba vitték. Lucia egy szobát kapott Teresa szobája mellett, Nicholast pedig a szemközti szárnyban helyezték el, hogy elkerüljék a pletykákat.

A következő napokban Doña Teresa visszanyerte erejét. Lucía rájött, hogy Nicolás nem az az érzéketlen ember, akinek a társadalom ábrázolja. Személyesen ellenőrizte az orvos utasításait, gondoskodott róla, hogy a konyhában a megfelelő ételek készüljenek, és minden délután meglátogatta Teresát, hogy sakkozzon egy partit.

Soha nem próbált meg egyedül belépni Lucia szobájába.

Soha többé nem beszélt a házasságról sem.

Egyik este a könyvtárban találta, amint apja jelentéseit vizsgálgatta.

– Miért nem kértél tőlem választ?

– Mert most már biztonságban van. Már nem kell beleegyeznie, hogy megvédje az anyját.

– De te bejelentetted az eljegyzésünket.

– Azt mondhatom, hogy személyes nézeteltérések miatt törölték. A társadalom egy hétig kinevet, aztán talál egy másik áldozatot.

Lucia csendben figyelte őt.

– Azt hittem, szükségem van egy feleségre.

– Szükségem van egy nőre, aki engem választ. Nem egy hálás fogolyra.

Ezek a szavak elkezdtek valamit megváltoztatni közöttük.

Lucía segített Nicolásnak rendszerezni Don Arturo dokumentumait. Felfedezte, hogy apja kódolt nyomokat hagyott az összeesküvés utolsó tagjáról, egy férfiról, aki még mindig fontos pozíciót töltött be.

A kulcs többször is megjelent több betűből: egy vörös rózsa, egy szám és a „WV” kezdőbetűk.

A leleplezés 3 nappal az álarcosbál előtt történt.

Lucía a nyomozás alatt álló személyek listáját nézte, amikor felfedezte, hogy Isabela apja, Westmoreland Valdés grófja 17 kifizetést fizetett egy állítólagos francia borászatnak. Az összegek pontosan megegyeztek a leveleken szereplő számokkal.

– A gróf volt az áruló – mondta Lucia. – Apám azért védte a kilétét, mert még nem volt elég bizonyítéka.

Miklós átnézte a dokumentumokat.

– Most már nálunk vannak.

– Ha a tánc előtt letartóztatják, a bűntársai megszökhetnek.

Miklós tisztelettel nézett rá.

— Mit javasolsz?

– Hadd higgye, hogy apám titkai vele együtt haltak meg.

Az álarcosbált a Carlton House-ban tartották ezer gyertya fényénél. Izabella vörös selymet viselt, és egész délután azt emlegette, hogy Ashbourne hercege szeszélyből befogadott egy koldusasszonyt.

Ezután a komornyik háromszor a földre ütött a botjával.

– Őexcellenciája Ashbourne hercege és menyasszonya, Lucia Peñalosa kisasszony.

A zenekar abbahagyta a játékot.

Lucia Nicolas karján jelent meg, éjkék ruhában. Ezüst szálak csillogtak, mint a csillagok. Sötét haját egy apró gyémánt tiara díszítette, nyakában pedig az Ashbourne család zafír nyaklánca lógott.

Már nem úgy nézett ki, mint egy tönkrement nő.

Úgy nézett ki, mint aki visszaszerezte a nevét.

Nicholas a szoba közepére vezette.

– Reszket – suttogta.

– Mindenki engem néz.

– Mert ő a legragyogóbb nő ebben a szobában.

Táncolni kezdtek. Miklós egyszer sem vette le róla a tekintetét. Lucia ekkor megértette, hogy a herceg nem színlelt csodálatot. Nyugalom alatt egy olyan érzés húzódott meg, amelyet egyikük sem mert megnevezni.

Amikor a zene véget ért, Isabela átvágott a vendégeken.

„Ez egy bohózat!” – kiáltotta. „Az a nő egy szerencsejátékos lánya. Az apja úgy halt meg, mint egy tolvaj!”

– Vigyázz a szavaidra!

Rafael Castañeda vikomt, külügyminiszter, több tiszt kíséretében jelent meg.

„Don Arturo Peñalosa a Korona szolgálatában halt meg” – jelentette be. „Tettei megakadályoztak egy támadást a régensherceg ellen. Mától kezdve hivatalosan tisztáztuk a nevét, és családja teljes vagyonát visszakapja.”

Mormolás futott végig a szobán.

Isabela hátralépett, de Lucía nem nézett rá. Tekintete Westmoreland grófjára szegeződött, aki diszkréten próbált megközelíteni egy oldalsó kijáratot.

– Apa, hová mész? – kérdezte Isabela.

A tisztek elállták az utat.

Miklós átadta a vikomtnak a Lucia által talált dokumentumokat.

– Westmoreland Valdés grófja, letartóztatás alatt áll árulás miatt – jelentette ki Castañeda.

Isabela felsikoltott.

Apja megpróbálta tagadni a vádakat, de bankszámlakivonatok, titkosított levelek és két hírvivő vallomása bizonyította bűnösségét.

Lucía ekkor értette meg, miért támadta Isabela mindig Don Arturo emlékét. A gróf arra tanította lányát, hogy ismételje meg ezeket a rágalmakat, nehogy bárki is nyomozzon a feltételezhetően meggyalázott szerencsejátékos után.

Az igazi szégyen sosem a Peñalosa családé volt.

A grófot őrizetbe vették. Izabella a terem közepén maradt, vörös selyemmel betakarózva, és nézte, ahogy mindazok, akik korábban ünnepelték a gúnyolódását, eltávolodnak tőle.

Lucía kihasználhatta volna ezt a pillanatot, hogy megalázza, de nem tette.

– Soha többé nem térdelek le, hogy pénzt szedjek fel a cipőd alól – mondta nyugodtan. – De ahhoz sem kell látnom téged a földön, hogy tudjam, mennyit érek.

Aztán megfordult.

Nicholas kivezette az erkélyre, el a lármától. Hideg volt az éjszaka, és az ajtók mögött újra megszólalt a zene.