1. RÉSZ
A negyedik nő, akit a nővérem hozott el megnézni a ranchomat, sírt, mielőtt átlépte volna a küszöböt, és elcsukló hangon azt mondta, hogy az ottani élet olyan lesz, mintha élve eltemetnének. Mateo Rivas vagyok, 36 éves voltam, és addig a napig azt hittem, hogy a szégyen a pénzzel való tartozást vagy a szavad megszegését jelenti. Rájöttem, hogy ezt az érzést akkor is érezhetjük, amikor valaki a saját kezűleg épített helyünkre néz, és elítél minket.

A ranchom, az El Mezquite, 40 percre volt Jereztől, Zacatecasban, egy földút végén, ahol alig volt mobiltelefon-lefedettség. 18 hektár szárazföld, 27 szarvasmarha, egy megerősített vályogház hullámlemez tetővel és egy udvar, ami áprilisban úgy nézett ki, mintha porból lett volna. Nem volt szép, de az enyém volt. A szüleimtől örököltem, és évek óta támogattam anélkül, hogy bárkitől bármit is kértem volna.

A 43 éves nővérem, Laura meg volt győződve arról, hogy nem a szegénység, hanem az egyedüllét okozza a problémámat.

–Nincs szükséged arra, hogy valaki megmentsen. Abba kell hagynod azt a viselkedést, mintha már öreg lennél.

Ő intézte ezeket a bemutatkozásokat. Egyetlen nő sem volt köteles semmit sem tenni; találkozni akartak velem, kávézni, és eldönteni. Az első azt mondta, hogy a távolság megijeszti. A második megkérdezte, mennyibe kerülne eladni. A harmadik egy órát tűrt, mielőtt bevallotta, hogy nem bírja elviselni, hogy ne legyenek a közelben boltok. A negyedik sírt.

Azon az estén arra kértem Laurát, hogy hagyja abba a próbálkozást.

–Inkább vacsoráznék egyedül, mint hogy újra lássam, ahogy valaki sír az életem miatt.

Laura keresztbe fonta a karját.

„Nem a házaddal van a baj, Mateo. Hanem azzal, hogy te büntetésnek is tekinted.”

Két hónappal később felhívott, hogy elmondja, az egyik barátja ismer egy veracruzi nőt, aki újra szeretne kezdeni egy vállalkozást Zacatecasban. Mariana Salgadónak hívták, 29 éves volt, gondoskodott az apjáról haláláig, és tudott a gyümölcsösökről, a konzervekről és a kisvállalkozásokról. Nem férjet keresett. Egy időre Laura unokatestvéréhez jött dolgozni Jerezbe.

—Solo invitala a comer. Sin promesas, sin teatro.

Beleegyeztem, mert elegem volt a vitatkozásból.

Mariana érkezése előtti vasárnap valami butaságot csináltam: odatettem egy darab földet az ablak mellé, és elültettem benne anyám oltáráról megmaradt körömvirágmagokat. Nem számítottam rá, hogy kinőnek. Csak azt akartam, hogy a terasz ne nézzen ki annyira elhanyagoltnak.

Mariana Laura teherautójával érkezett egy kis bőrönddel és poros csizmával. Kiszállt, ránézett a házra, a karámra, a víztartályra, a végtelen földútra, majd a frissen felforgatott földdarabra meredt.

Már ismertem ezt a szünetet. A szánalom előtti pillanat volt.

De a lány elmosolyodott.

– Mit ültettél oda?

-Körömvirág.

– Tehát nincs elhagyatva. Csak vízre vár.

Ő volt az első, aki ilyesmit mondott.

Az étkezés délutánba nyúlt. Mariana a szarvasmarhákról, a takarmány költségéről, az esőről és arról kérdezősködött, hogy miért újabb az egyik kerítés az északi határon, mint a többi. Nem kérdezte, mennyit ér a ranch. Azt kérdezte, mennyi munkára van szükség.

Egy héttel később beleegyezett, hogy egy hónapig a vendégszobában marad, amíg segít Laurának egy adag lekvárral egy regionális vásárra. Én a nappali kanapéján fogok aludni. Nem volt azonnali románc. Reggelente kávé volt, tortilla melegedett a serpenyőn, beszámolók íródtak egy jegyzetfüzetbe, és egy nő elkezdett egy száraz sarkot kertté alakítani.

Aztán megjelent Álvaro Serrano.

Egy chili csomagolóüzemet birtokolt, és szinte az összes északra fekvő földet birtokolta. Egy új teherautóval érkezett, Mariana üdvözlése nélkül szállt ki, és 4,2 millió pesót ajánlott nekem El Mezquite-ért.

– Többet ér, mint amennyit ér. Vedd el, mielőtt a szárazság miatt semmi sem marad.

Felajánlotta már nekem korábban is, de soha nem ilyen mértékben.

– Nem eladó.

Tekintete rólam Marianára, majd a gyümölcsösre siklott.

– Amikor az ember elkezd társaságot találni, gondoljon arra, hogyan kínálhat neki kényelmesebb életet.

Megkértem, hogy menjen el. Úgy mosolygott, mintha a válaszom nem számítana.

Még aznap délután Mariana elsétált az északi határhoz. Visszatért, tele fotókkal a mobiltelefonjával: egy kivágott kataszteri cölöp, friss munkagépnyomok és egy vastag PVC cső, ami a telkünkről jött ki, és áthaladt a kerítés alatt Serrano telkei felé.

– Mateo, az a férfi nem a házadat akarja. Valami olyasmit akar, ami a te telkeden van.

És amikor kinagyítottam az egyik fotót, egy rozsdás táblát láttam félig eltemetve a cső mellett: „La Esperanza kút. Hozzáférési megállapodás.”

Mondd el, mit tettél volna: félelemből eladtad volna, vagy az igazságot kerested volna, mielőtt folytatnád a 2. résszel?

2. RÉSZ
Másnap reggel nem mentem a karámba. Kivettem egy fémdobozt a szekrényből, ahol apám okiratokat, nyugtákat és olyan papírokat tartott, amiket soha nem olvastam el türelmesen. Mariana leült velem szemben, és elkezdte dátum szerint rendezni a dokumentumokat. Két óra múlva megtalálta egy 14 évvel korábban aláírt megállapodás közjegyző által hitelesített másolatát.

A dokumentum felhatalmazta a Serrano család cégét, hogy hozzáférjen egy 1,8 hektáros földterülethez a La Esperanza kút és egy csővezeték karbantartása érdekében. Nem adta el nekik a földet. Nem teremtett tulajdonjogot a javukra. Ez egy ideiglenes, 10 éves engedély volt, éves fizetéssel. Négy évvel korábban lejárt.