– Ennyit kért apád?

Régi bankszámlakivonatokat kerestem. Az Agropecuaria Serrano számláján lévő befizetéseket találtunk egészen apám halálának évéig. Azután semmit.

Ez nem jelentette azt, hogy a víz az enyém. Ezt akkor értettem meg, amikor ellenőriztük a CONAGUA vízjogi nyilvántartását: a kitermelési koncesszió Álvaro cégének nevére szólt. De a kút fizikailag az én ingatlanomon belül volt, és a hozzáférést szerződéssel biztosították, nem pedig örökre elajándékozták.

Hirtelen értelmet nyert a millió dolláros ajánlata.

Lefényképeztem mindegyik dokumentumot, megtartottam az eredetieket, és felhívtam Laurát. Don Eusebióval érkezett, egy 72 éves szomszéddal, aki apámmal dolgozott.

„Azt a kutat apád engedélyével fúrták. A Serranók fizettek a bejutásért. Apád egy tapodtat sem engedett nekik.”

Nem akartam kizárólag az emlékeimre hagyatkozni. Még aznap kértem egy tehermentességi igazolást és a tulajdoni lapom hitelesített másolatát az Ingatlan-nyilvántartásból. Kértem egy térképet is az ingatlan kataszteri koordinátáival. Mariana ragaszkodott hozzá, hogy dokumentáljuk a csövet, a táblát, a vágott kerítést és a gépek jelöléseit a dátummal és a hellyel együtt.

Két nappal később Álvaro visszatért.

Ezúttal egy mappát hozott magával.

– Apád 680 000 pesóval tartozott nekem. Ha nem akarod eladni, másképp is behajthatom.

Megmutatta nekem egy állítólagos adósságelismerés másolatát. Hozzá sem nyúltam.

– Küldd el nekem postán.

– Most már nem bízol bennem?

– Most megnézem.

Azon az estén megérkezett a PDF. Mariana észrevette a részletet, amit eddig elkerülte a figyelmem: a dokumentum szerint apám mindössze hét hónappal a halála előtt hagyta jóvá az adósságot egy fresnillói közjegyző előtt. Felhívtam a pecséten szereplő közjegyzői irodát. Nem kértem ki a véleményüket az adóssággal kapcsolatban; csak azt kérdeztem, hogy létezik-e ilyen számú dokumentum.

A válasz másnap megérkezett postán: ez a szám egy másik eladáshoz tartozott, és a PDF-bélyeg nem egyezett meg az abban az évben használt formátummal.

Nem vádoltam Álvarót hamisítással. Megtartottam az e-mailt.

A tehermentességi igazolás még aznap délután megérkezett: az ingatlanomon nem volt jelzálog, zálogjog vagy egyéb, az adott adóssággal kapcsolatos nyilvántartás. A kataszteri térkép egyértelműen El Mezquite-ben helyezte el a kutat.

Azt hittem, végre mi kerültünk fölénybe.

Lefekvés előtt megmondtam Marianának, hogy nem kell maradnia, amíg a dolgok bonyolultabbá válnak. Azt hittem, megkönnyebbül.

– Azért jöttem ide, hogy megtapasztaljam az életet, nem pedig azért, hogy kényelmet béreljek. És még nem döntöttem el, hogy elmegyek.

– Ennek akár perrel is végződhet.

– Akkor ne dönts helyettem.

Zavart, mert igaza volt. Amióta megérkezett, arra számítottam, hogy el fog szökni, mint a többiek, és mivel féltem, hogy elveszítem, elkezdtem az ajtó felé taszítani. Mariana nem akarta, hogy megvédjem a saját döntéseitől. Információkra vágyott, hogy meghozhassa azokat.

Másnap reggel ő volt az, aki egy új jegyzetfüzetet tett az asztalra.

– Ide fogjuk felírni a dátumokat, hívásokat, kiadásokat és mindent, ami történik. Ha valaki le akar fárasztani minket, először túl kell járnia a memóriánk eszén.

Tévedtem, amikor azt hittem, hogy Álvaro csak meg akar ijeszteni.

Pénteken reggel 7:20-kor egy polgári bírósági tisztviselő jelent meg az ajtómnál. Álvaro keresetet nyújtott be a kútnak helyet adó földterület eltulajdonítása miatt. Azt állította, hogy a cége több mint 10 éve nyilvánosan, békésen, folyamatosan és tulajdonosként birtokolja azt.

Üresnek éreztem a gyomrom. Ha rá tudnám venni a bírót, hogy elismerje azt a földdarabot, megpróbálhatnám az évekig megtűrt hozzáférést tulajdonjoggá alakítani.

Mariana állva, remegés nélkül olvasta a keresetet.

– A legfontosabb részről hazudik.

-Melyik?

Ujjával megkocogtatta a „tulajdonosként” feliratú bekezdést.

– Ha fizettek a belépésért, azzal elismerték, hogy az apád a tulajdonos. És ha volt megállapodás, a birtoklásuk engedéllyel kezdődött.

Aztán megláttuk az utolsó mellékletet: Álvaro a kút karbantartási számláit mutatta be, mintha azok a tulajdonjog igazolását jelentenék, de az egyiken kifejezetten szerepelt, hogy „a hozzáférést Ernesto Rivas úr engedélyezte”.

Nem egy régi papírdarab volt egy hatalmas ember ellen, hanem a saját bizonyítéka, ami ellentmondott neki.

Mondd, mit tennél: megbíznál ezekben a dokumentumokban és harcolnál, vagy eladnád, mielőtt mindent kockáztatnál?

3. RÉSZ
Azon a pénteken megértettem, hogy az igazam nem sokat ér, ha összekevered az igazságot a bíróságon. Így hát olyasmit tettem, ami korábban a büszkeségembe került volna: szakember segítségét kértem, de nem adtam át az irányítást a problémám felett.

Miután kikérdeztem három másik ügyvédet, felbéreltem egy jerezi ügyvédet, Daniela Castañedát. Nem akartam olyasvalakit, aki „könnyű győzelmeket” ígér. Daniela volt az egyetlen, aki azt mondta nekem, amit nem akartam hallani.

– Egy tárgyalás hónapokig vagy évekig is eltarthat. Egy írásos dokumentum segít, egy megállapodás még inkább, de bizonyítani kell a dokumentumok folytonosságát, és a perben szereplő minden állításra válaszolni kell. Nem nyersz a felháborodással.

Átadtam neki egy mappát, amit Marianával együtt állítottunk össze: hitelesített okirat, kataszteri térkép, tehermentesítési igazolás, hozzáférési megállapodás, az Agropecuaria Serrano letétei, fényképek a csővezetékről és a közjegyzői iroda e-mailje az állítólagos tartozáselismeréssel kapcsolatban.

Daniela átnézte a mappát.

– A nehéz munka felét már elvégezték.

A másik fele az enyém volt, hogy játsszak.

Elmentem a regionális CONAGUA irodába, és kértem a kúthoz tartozó tulajdonjog igazolását. Álvaro cégének joga volt a víz kitermelésére, de az akta nem biztosította számára a földem tulajdonjogát, sőt, ami még rosszabb számára, hivatkozást is tartalmazott arra a régi megállapodásra, amelyet a saját cége használt a telek jogszerű elérésének igazolására.