1. fejezet: A véres fátyol

Felrepedt ajakkal és szakadt fátyollal sétáltam végig a folyosón.

A Szent Máté-kápolna nehéz, gótikus tölgyfa ajtajai egy orgona hangjára nyíltak ki, feltárva a társadalom legelőkelőbb arcainak tengerét. Egy piruló menyasszonyra számítottak, egy vállalati dinasztia tökéletes, törékeny örökösére. Ehelyett engem kaptak el. Saját vérem vasíze éles volt a nyelvemen, éles, fémes ellentétben a levegőt fojtogató több száz fehér liliom nyálkás illatával.

A hosszú, bársonyszőnyeggel borított folyosó végén Ethan állt. Ő volt a férfi, aki arra várt, hogy feleségül vegyen, makulátlanul festett egy Tom Ford egyedi szmokingban, és azzal a rémisztő, arrogáns magabiztossággal vigyorgott, mint aki azt hitte, már megnyert egy játékot, amiről én nem is tudtam, hogy játszunk.

Mielőtt még odaértem volna hozzá, Ethan máris lazán a vőlegények sora felé hajolt. Nem fárasztotta magát azzal, hogy lehalkítsa a hangját. Tisztán hallatszott a kápolna csendes, történelmi akusztikájában.

– Szüksége volt egy kis emlékeztetőre, hogy ki a főnök, mielőtt aláírjuk a papírokat – mormolta.

Kegyetlen, halk nevetés hullámzott végig az első padsorokon. Anyja, Vivian Mercer , ékköves, remegő kezével eltakarta a száját, de szeme gonosz, diadalmas derültséggel csillogott. Ethan testvérei kuncogtak, miközben megigazították a nyakkendőiket. Üzleti partnerei suttogtak a műsoruk mögött. Még Reeves lelkész is a Bibliájára szegezte tekintetét, úgy téve, mintha az alsó ajkamon kifolyó friss vér teljesen láthatatlan lenne.

Minden egyes lépés az oltár felé éles, vakító fájdalom hasított a bordáimba.

Ethan aznap reggel erősen a szálloda nászlakosztályának márvány fésülködőasztalához lökött. Felháborodott, amikor rájött, hogy csendben megkértem az ügyvédeimet, hogy távolítsanak el egyetlen, kulcsfontosságú oldalt a végső házassági szerződésünkből. Azt hitte, hogy az az oldal a készpénz felosztásáról szól. Szerinte ez egy jelentéktelen tartásdíj-kisajátítás.

Hihetetlenül, katasztrofálisan tévedett.

– Gyönyörű vagy, Claire – dorombolta Ethan, amikor végre mellette álltam az oltárnál. Ujjai szorosan átölelték a csuklómat, megtalálva a ruhám hosszú csipkeujja alatt megbúvó friss zúzódást, úgy szorítva, mint egy satu.

– Magabiztosnak tűnsz – feleltem. A hangom hátborzongatóan nyugodt volt, nyoma sem volt a térdeimben érzett heves remegésének.

A mosolya valóban ragadozóvá élesedett. Közelebb hajolt, hogy csak én halljam. „Úgy kellene. Húsz perc múlva megszárad a tinta, és apád cége hivatalosan is az enyém lesz.”

Hat gyötrelmes hónapon át Ethan hibátlanul játszotta az odaadó, megtört szívű vőlegény szerepét. A karjaiban tartott, miközben hisztérikusan sírtam apám, Arthur Hartwell hirtelen, sokkoló halála miatt . Meggyőzte az igazgatótanácsot, a részvényeseket és a sajtót arról, hogy törékeny, gyászoló, érzelmileg labilis vagyok, és teljesen képtelen vagyok vezetni a Hartwell Medical Systemst – egy milliárd dolláros sebészeti technológiai birodalmat, amelyet apám egyetlen szabadalomból épített fel.

Magában, amikor az ajtók bezárultak, Ethan díszes alaknak nevezett, Vivian pedig ideiglenes helyettesítőnek.

Amit egyikük sem tudott, és amit túl arrogánsak voltak ahhoz, hogy akár csak gyanakodjanak is, az az volt, hogy pontosan ugyanezt a hat hónapot azzal töltöttem, hogy aprólékosan felkutattam az eltűnt pénzeket. Az éjszakáimat azzal töltöttem, hogy felvettem a részeg, késő esti fenyegetéseit. Csendben, szisztematikusan újjáépítettem a vállalati biztonsági rendszert, amelyről Ethan arrogánsan azt hitte, hogy letiltotta, hogy elrejtse a nyomait.

Apám sok mindent tanított nekem a halála előtt, de a legfontosabb lecke egyszerű volt: Soha ne szállj szembe egy tolvajjal, amíg pontosan nem tudod, hová rejtette a pénzt.

– Mosolyogj! – suttogta Ethan, és addig szorította, amíg az ujjaim elzsibbadtak. – Vannak kamerák.

Mosolyogtam. Hideg, ijesztő mosoly volt.

A lelkész megköszörülte a torkát, és belekezdett a prédikációjába a szeretetről, a hűségről és az engedelmesség erényéről. A szent szavak mérgező hamuként kavarogtak a levegőben. Végül, egy örökkévalóságnak tűnő performanszos áhítat után, eljutott ahhoz a szertartásos kérdéshez, ami mindannyiunkat idehozott.

„Ha bárki ellenzi ezt a szövetséget, szóljon most, vagy hallgasson örökre.”

A várt, udvarias csend betöltötte a kápolnát. Ethan önelégülten, győzedelmesen kifújta a levegőt, felkészülve a fogadalmak kimondására.

Mélyen belenyúltam a hatalmas menyasszonyi csokromba. A makulátlan fehér rózsák és a nehéz selyemszalag alatt egy kicsi, hideg, fekete műanyag pendrive-ot szorongattam.

Ethan arckifejezése azonnal elkomorodott.

„Mi ez?” – sziszegte, és úgy ejtette el a kezem, mintha megégette volna.

Elléptem tőle, a fátylom szakadt csipkéje a padlón súrlódott. Határozottan elsétáltam az oltár mellett, közeledve a lelkész rejtett audiovizuális pulpitusához. Bedugtam a meghajtót az USB-portba.

– Nézzük az igazi emlékeztetőt – suttogtam a pulpitus mikrofonjába.

Az oltár mögött rejtőző hatalmas, nagyfelbontású kivetítővászon lassan ereszkedett le, és pislákolva életre kelt. De nem a románcunkról várt, gondosan összeállított montázst mutatta.

Apám, Arthur Hartwell rideg, fekete-fehér fényképe volt rajta. Szigorúnak, hajthatatlannak és mélységesen elevennek tűnt.

A képe alatt hét merész szó állt: Az örökség nem nászajándék.

Ethan előrelendült, arcából teljesen kifutott a vér. „Claire, mi a fenét csinálsz? Kapcsold ki!”

A milliárdosok és a társasági élet szereplői felé fordultam, hangom mennydörgésként visszhangzott a kápolna mikrofonjában. „Lefújom az esküvőt.”

Mielőtt Ethan elérhette volna a projektorhoz, hogy kitépje a kábeleket a falból, a vászon hevesen megmozdult. Egy bizalmas pénzügyi dokumentum villant át a kápolnán ragyogó, nagy felbontású képen, és Vivian Mercer vérfagyasztó sikoly kíséretében talpra ugrott.

2. fejezet: A kártyavár