Az óra bent volt.

– Ez nem az enyém – dadogta Lucia. – Valaki odatette.

Sergio ránézett.

Várt.

Csak két szóra volt szüksége a férjétől:

„Hiszek neked”.

De Sergio azt mondta:

-Nem tudom.

Lúcia nem válaszolt.

Azon az estén ruhákat pakolt egy bőröndbe.

Mielőtt elment, bement Don Julián szobájába, és megcsókolta a homlokát.

Aztán Sergióhoz fordult.

– Gondolhatsz rólam, amit akarsz. De ezt figyelj: ne hagyd, hogy éjszaka a kék üvegből adják oda neki a pirulákat.

-Mert?

– Mert apád állapota nem romlott.

Lúcia nyitott ajtót.

– Kikapcsolják.

Három nappal később Don Julián alig tudta kinyitni a szemét.

Sergio kezdett emlékezni valamire, amit addig figyelmen kívül hagyott: amikor Lucia otthon volt, az apja éberebbnek tűnt.

Amikor a nő elment, a férfi ismét eltűnt.

Hajnali 1:16-kor mozgásérzékelés jelent meg a telefonon.

Sergio kinyitotta a kamerát.

Az éjszakai gondozó, Nuria, az apja ágya mellett volt, és egy fecskendőt készített elő.

A mobiltelefonja kihangosítón volt.

Aztán egy hang töltötte be a szobát.

Teréz volt az.

—Ugyanazt tedd rá, mint a többi alkalommal.

Nurija habozott.

– Ma nagyon lassan lélegzik.

Néhány másodpercnyi csend következett.

És Terézia így válaszolt:

– Holnap jön a közjegyző. Utána mindegy lesz, ha úgy ébred fel, mint azelőtt.

3. RÉSZ

Sergio olyan gyorsan ment le a lépcsőn, hogy majdnem elesett az utolsó fokon.

Amikor benyitott apja szobájába, Nuria hátrált egy lépést.

A fecskendő még mindig a kezében volt.

-Mit csinálsz?

– Ez támogató gyógyszer.

– Hagyd az asztalon.

– Sergio, össze vagy zavarodva.

Felvette a telefont.

– Mindent hallottam.

Nuria arckifejezése megváltozott.

Most először már nem úgy nézett ki, mint egy meglepett gondozó, hanem úgy, mint aki most jött rá, hogy a titkát filmezik.

Sergio hívta a 112-t.

A Puerta de Hierro Egyetemi Kórházban végzett vizsgálatok abnormálisan magas nyugtatókoncentrációt mutattak ki Don Julián szervezetében.

A családot kezelő orvos kérte a vizsgálatok megismétlését.

Aztán áttekintette a kezelések hivatalos listáját.

—Ezek a vegyületek nincsenek itt előírtak szerint felsorolva.

Sergio fázott.

– Mióta kaphatod meg őket?

– Nem tudok pontos dátumot mondani a korábbi elemzések tanulmányozása nélkül, de úgy tűnik, nem történt semmi egyetlen éjszaka alatt.

Sergio kiment a folyosóra, és kényszeredetten megnyitotta az elmúlt hetek összes felvételét.

Aztán eszébe jutott a laboratórium.

Lúcia.

A rejtett tabletták.

Pénz.

A 3:07-es kifejezés.

„Várj még egy kicsit.”

Most először kezdett minden darab másképp illeszkedni egymáshoz.

Nem látta a feleségét beadni azokat a pirulákat.

Láttam, ahogy elvitte őket.

Felhívta az alcalai laboratóriumot.

A borítékot átvevő férfi Andrés Molina volt, Lucía korábbi egyetemi évfolyamtársa és farmakológiai analitika szakértő.

Először nem volt hajlandó megszólalni.

Amikor Sergio elmagyarázta, hogy Don Julián kórházban van, megváltozott a hangneme.

– Lucía fizetett egy magántesztért, mert gyanította, hogy valaki helyettesíti az apja gyógyszereinek egy részét.

—Csere?

–Hozott nekem néhány tablettát. A tartalmuk nem egyezett a címkén szereplővel.

Sergionak le kellett ülnie.

– Miért nem mondtál nekem semmit?

„Ezt tőle kell megkérdezned. Csak annyit tudok, hogy ragaszkodott az eredményekhez, mielőtt bárkit is megvádolna.”

A jelentés percekkel később megérkezett e-mailben.

A Lucía által kivett tabletták olyan mennyiségben tartalmaztak nyugtató anyagokat, ami összeegyeztethetetlen volt Don Julián szokásos receptjeivel.

Hirtelen Sergio eszébe jutottak a visszatérítések, amiket Teresa mutatott fel.

Ennek is volt magyarázata.

Lucía magánvizsgálatokért, egy független neurológusért és számos rehabilitációs kezelésért fizetett, amelyekről a család nem tudott.

Szinte mindenre a saját számlájáról származó pénzt használt.

A Teresa által tanított mozdulatok igen, a betegkártyáról származtak, de némelyik megfelelt a fizioterápiás anyagoknak, mások pedig ismétlődőnek tűntek a mappában.

A vádat gondosan felépítették.

Sergio Lucia anyjának carabancheli lakásához hajtott.

Kinyitotta az ajtót.

– Nem akar téged látni.

-Csak el kell mondanom neki, mi történt.

„A lányomnak szüksége volt rá, hogy megbízz benne, mielőtt bizonyítékod lett volna. Most már van bizonyítékod, mert nem bíztál benne.”

Sergio nem vitatkozott.

Lucia megjelent a folyosó végén.

A haja fel volt kötve, a szemei ​​fáradtak voltak.

– Apa kórházban van – mondta Sergio.

Lucia elsápadt.

-Mi történt?

Mindent elmondott neki.

A felvétel.

Nuria.

Terézia hangja.

Az elemzések.

Amikor végzett, Lucia a falnak támaszkodott.

– Ezért siettem annyira.

– Mióta tudod?

– Nem tudtam. Gyanítottam.

Lucía elmagyarázta, hogy majdnem két hónappal ezelőtt észrevette, hogy Don Julián állapota meglepő módon javul, amikor egy esti adagot elhalasztottak.

Egyik vasárnap sikerült kimondania, hogy „víz”.

Másnap, miután ismét bevette a Nuria által elkészített összes gyógyszert, majdnem 14 órán át aludt.

Lucia átnézte a recepteket.

Valami nem stimmelt.

Később felfedezte, hogy több dobozt is megbontottak.

– És miért nem mondtad el nekem?

Lucia néhány másodpercig nézte.

„Mert egyszer utaltam Teresának, hogy a tabletták rosszak, és másnap két doboz eltűnt. Ekkor jöttem rá, hogy valaki a családban tudja, mit csinálok.”

– Soha nem tenném…

– Tudom.

Ez a három szó jobban fájt, mint bármilyen szemrehányás.

– De nem tudtam, kiben bízhatok meg.

Sergio lehajtotta a fejét.

– És kamerákat szereltem fel, hogy megfigyeljelek.

Lúcia lehunyta a szemét.

– Erre már rájöttem.

-Mint?

– Találtam egyet a folyosón az utolsó napon.