Ryan hangja teljesen elcsuklott. Nem az a sima, védekező hangnem volt, amit általában használt. Egy híd szélén álló férfi hangja volt.

– Pontosan tíz perced van – válaszoltam hidegen. – A szövetségi épület parkolóházának földalatti, harmadik szintje. Gyere egyedül. Ha farkat látok, azonnal letartóztatlak.

Úgy érkezett, mint egy szellem. Designeröltönye gyűrött volt, szeme vérben forgó, kezei pedig hevesen remegtek, ahogy a betonoszlopnak támaszkodott.

– Azt hiszed, én terveztem ki ezt az egészet? – nyögte ki Ryan, és nem nézett a szemembe. – Azt hiszed, hogy bántani akartam apát?

„Azt hiszem, aláírtál egy dokumentumot, ami feljogosít egy pszichopatát arra, hogy bezárja apánkat egy pszichiátriai osztályra, miközben te ellopod a pénzét!” – csattantam fel, belépve a személyes terébe. „Láttam az orvosi meghatalmazást, Ryan! Aláírtad!”

Ryan szánalmas, rekedtes zokogást hallatott, és lecsúszott a betonoszlopról, arcát a kezébe temetve.

„Muszáj volt, Emma. Nem volt más választásom.”

„Mindig van választás!”

„Ne, amikor a hurkot a nyakad körül tartja!” – kiáltotta vissza, hangja visszhangzott az üres garázsban.

Felnézett rám, könnyek patakzottak az arcán. „Három évvel ezelőtt a cégem csődbe ment. Kétségbeesett voltam. Én… én sikkasztottam el a saját ügyfeleim nyugdíjalapját. Csak hogy működőképessé tegyem a céget. Vissza akartam tenni. De Chloe megtalálta a főkönyveket.”

Undorodva bámultam rá. „Megzsarolt téged.”

Ryan kétségbeesetten bólintott. „Azt mondta, ha nem veszem feleségül, ha nem adok neki hozzáférést apa számláihoz, akkor elküldi a főkönyveket az Értékpapír- és Tőzsdefelügyeletnek. Húsz év szövetségi börtönbe kerülök. Amikor Dr. Vosst a házhoz hozta… Részeg voltam, Emma. Teljesen pánikba estem. A kezembe nyomta a tollat, és azt mondta, ha nem írom alá a meghatalmazást, reggelre bilincsben leszek.”

„Szóval feláldoztad apát, hogy megmentsd magad.”

„Megpróbáltam megállítani tegnap este! Amikor megütötte, lefagytam, de aztán azt mondtam neki, hogy végeztünk. Ezért adott át neked pénzt, Emma. Már hónapokkal ezelőtt nyitotta azokat a külföldi számlákat a nevedre. Az elejétől fogva azt tervezte, hogy leleplez.”

Ryan benyúlt a zsebébe, és lassan előhúzott egy égő telefont.

– Nem várom el, hogy megbocsáss nekem – suttogta. – De jóvá akarom tenni. Átmásoltam a teljes merevlemezét egy biztonságos felhőszerverre. Megvannak a hangfelvételek, amelyeken Dr. Voss-szal beszélgetett. Mindenem megvan.

Kikaptam a kezéből a telefont. – Hol van?

„Egy órája lement a föld alá. Tudja, hogy elvitted apát.”

Mielőtt még egy kérdést feltehettem volna, a kezemben tartott lüktető telefon rezegni kezdett. Egy SMS ugrott fel a képernyőn. Nem Chloe-tól jött.

Dr. Leonard Vosstól volt.

Vance ügynök. Chloe teljesen elvesztette az önuralmát. Mindkettőjüket meg akarja ölni. Találkozzunk a régi, elhagyatott vasútállomáson a 4. utcában. Nálam vannak az eredeti akták. Tudom, hogy ki ő valójában. Gyere egyedül.

Ryan a képernyőre nézett és elsápadt. – Emma, ​​ez egy csapda.

– Tudom – mondtam, miközben ellenőriztem a szolgálati fegyverem tárát, és eltettem a töltényt. – De ez az egyetlen nyomunk. Maradj itt.

Ahogy megfordultam, hogy a kocsimhoz induljak, Ryan rám szólt: „Emma? Vigyázz! Nem érted, milyen mély gyűlöletet érez a családunk iránt.”

Épp most akartam megtudni.

5. fejezet: Az anya bűnei

Az elhagyatott vasútállomás rozsda, nyirkos föld és rothadó beton szagát árasztotta. Némán mozogtam az árnyékokban, fegyverem a kezemben, taktikai zseblámpám átvilágította a félhomályt.

– Dr. Voss? – kiáltottam nyugodt hangon.

– Ide – felelte egy remegő hang a régi jegypénztárból.

Leonard Vosst egy felborult ládán ülve találtam, bőr aktatáskát szorítva a mellkasához. Rémültnek tűnt. Az arrogáns, ravasz orvos a csengő kamerájából eltűnt, helyét egy izzadó, pánikba esett öregember vette át.

– Tartsd a kezeidet úgy, hogy lássam őket! – parancsoltam, miközben a fegyveremet a mellkasához szegeztem. – Csúsztasd át az aktatáskát a padlón.

Voss engedelmeskedett, és felém rúgta a bőrtáskát. „Nem érti, ügynök. Nem gyilkosságért jelentkeztem. Csak el kellett volna különítenünk az apját, kiüríteni a számláit, és eltűnnünk. De Chloe… megőrült. Mindent felszámol, hogy nyomon követhetetlen bemutatóra szóló kötvényeket vásároljon.”

Rászegeztem a fegyveremet, miközben leguggolva kinyitottam az aktatáskát. Több tucatnyi fizikai akta volt benne. Orvosi feljegyzések. Hamis pszichológiai értékelések.

És egyetlen, fekete-fehér fénykép.

Felvettem. Elállt a lélegzetem.

Egy húsz évvel ezelőtt készült kép volt. Az anyámat – aki egy évtizede hunyt el – ábrázolta egy tárgyalóteremben állva, egy halom pénzügyi megfelelési dokumentummal a kezében. Vele szemben, bilincsben állt egy férfi, akit nem ismertem fel.

De a férfi mögött egy tizenéves lány állt, aki gyilkos méreggel teli tekintettel figyelte anyámat.

Chloe volt az

„Ki ez?” – kérdeztem, miközben Voss arcába toltam a fényképet.

Voss nagyot nyelt. „Nem Chloe a neve. Cassandra Vale. Az a férfi a bilincsben? Az az apja volt, Arthur Vale.”

A darabkák hirtelen, émelyítő tisztasággal a helyükre kerültek. Anyám vezető igazságügyi könyvelő volt az államnál. Mielőtt meghalt, leleplezett egy hatalmas piramisjátékot, amely az időseket célozta meg.

– Az anyád tönkretette Arthurt – suttogta Voss remegve. – Leleplezte a csalását. Mindenét elvesztette. Harminc év szövetségi börtönbüntetésre ítélték. Két héttel a büntetés letelte után összetörte a szégyen. Ő… öngyilkos lett a cellájában. Cassandra tizennyolc volt.

A képen látható tinédzser Chloe-ra meredtem. A szemében tükröződött a gyűlölet.