1. RÉSZ

–ANYA, EGY FEKETE KÍGYÓ VAN A KANAPÉ ALATT! ÉS AZT HISZEM, FIGYEL ENGEM!

Hajnali háromkor Lucia lányom sikolyára ébresztettem. A szívem hevesen vert, miközben kiugrottam az ágyból és berohantam a nappaliba. Az ötéves kislányom az ajtóban állt, a plüssnyuszit szorongatva. Annyira remegett, hogy alig tudott megszólalni.

– Ott van, anya! Hatalmas!

Elena vagyok, harmincnégy éves, és Guadalajara külvárosában élek. Régi házunk van, egy kis terasszal, ahonnan egy elhagyatott telekre nyílik kilátás. A szomszédok láttak már kígyókat néhány raktár közelében, de én soha nem gondoltam volna, hogy a saját házamban találok egyet.

A férjem, Ricardo, állítólag hat hónapja dolgozott Querétaróban. Mindig megígérte, hogy hamarosan odaköltözünk vele, de minden héten más kifogással állt elő.

Azon az estén nagyon megbántam, hogy egyedül maradtam.

Felkapcsoltam az összes villanyt és megöleltem Luciát.

– Ne aggódj, szerelmem, itt van anya.

Felvettem a seprűnyelet, és odamentem a szürke karosszékhez. Olyan nehéz volt, hogy mióta két évvel ezelőtt megvettük, azóta sem mozdítottuk el.

Lassan behelyeztem a botot alá.

Semmi.

Újra próbálkoztam.

Aztán egy furcsa kopogó hangot hallottam.

Tac. Tac. Tac.

Lúcia sírni kezdett.

Azonnal felhívtam Ricardót. Nem vette fel. Aztán felhívtam Don Juliánt, a hatvankét éves szomszédunkat, aki mindig segített, ha probléma adódott.

Pár perc múlva megérkezett egy zseblámpával a kezében.

„Vidd a lányt a bejárat felé. Nem tudjuk, mi van ott bent” – figyelmeztetett.

Ketten kicsit elmozdítottuk a széket.

Hirtelen valami fekete, hosszú és fényes tárgy csúszott az asztalra.

Felsikoltottam.

De Don Julián összevonta a szemöldökét.

– Várj, Elena. Az nem úgy mozog, mint egy kígyó.

Leguggolt, hogy megérintés nélkül megvizsgálja. Aztán a zseblámpával rávilágított a fal mellett felfedezett helyre.

Az arckifejezése teljesen megváltozott.

– Jóságos ég…

– Mit találtál?

– Úgy néz ki, mint egy emberi kéz.

Éreztem, hogy felmondják a szolgálatot a lábaim.

Az árnyékon keresztül öt sápadt ujjat vettem ki egy fémes tárgy mellett. Don Julián megparancsolta, hogy vigyem ki Lucíát, és felhívta a 911-et.

Amíg a rendőrségre vártunk, észrevett egy kis nyílást a szegélyléc mögött. Valami beszorult a fa és a fal közé.

Óvatosan kisöpörte a seprűvel.

Egy gyerek műanyag karkötő volt, ezüst csillagokkal díszítve.

Azonnal felismertem.

Lucia több mint egy évvel ezelőtt elvesztette.

– Elena – kérdezte a szomszédom –, járt mostanában valaki a házadban?

Emlékeztem, hogy négy nappal korábban nyitva találtam a hátsó ajtót, és egy csésze teát, amit nem én főztem.

Mielőtt válaszolhattam volna, Lucia meghúzta a blúzomat.

– Anya… Apa tegnap jött.

Le voltam fagyva.

– Hogy érted, hogy apa eljött?

– A karosszék mellett állt. Azt mondta, ne mondjam el, mert dühös leszel. És ha megszólalok, elküldenek Beatriz nagymamához lakni.

Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy álmodtam.

De aztán megérkezett a rendőrség.

Egyikük megvizsgálta a furcsa fekete tárgyat, és felfedezte, hogy nem kígyó, hanem egy hajlékony tömlő, amely egy kis elektromos mechanizmushoz van csatlakoztatva.

Találtak egy kék címkével ellátott kulcsot is.

Ez volt a kulcs a hátsó ajtónkhoz.

Ugyanaz, amelyikről Ricardo azt állította, hogy hónapokkal ezelőtt elvesztette.

Amikor egy rendőr megkérte, hogy nézhesse meg a szomszédos ház biztonsági kamerájának felvételeit, Don Julián elsápadt.

– Elena… muszáj elmondanom neked valamit.

Rémülten néztem rá.

-Milyen dolgot?

„Három nappal ezelőtt láttam valakit a házad közelében. És ha feltűnik azokon a felvételeken, akkor valami szörnyűséget fogsz felfedezni.”

– Kit láttál?

Don Julián lesütötte a tekintetét.

– Dánielnek, az öcsédnek.

Úgy éreztem, mintha a világ eltűnne a lábam alól.

Mert én magam temettem el Danielt öt évvel ezelőtt.

2. RÉSZ

Öt éven át virágot vittem a bátyám, Daniel sírjára.

Huszonhét éves volt, amikor állítólag egy építkezéssel kapcsolatos balesetben meghalt. Azt mondták nekünk, hogy egy tűz felismerhetetlenné tette a testét, és hogy higiéniai okokból a koporsót zárva kellett tartani.

Az anyósom, Beatriz, intézte az összes szervezést. Ricardo a karjaiban tartott a temetés alatt, és megígérte, hogy soha nem hagy egyedül.

Hogyan fogadhatnám el most, hogy Dániel talán még él?

A rendőrség bevitt minket az őrsre, hogy megnézzék a felvételeket. Lucía velem maradt, miközben Don Julián próbálta megnyugtatni.

A házunk megjelent a képernyőn.

Hajnali 0:47-kor egy szürke autó parkolt le a sarkon. Egy férfi szállt ki belőle, és diszkréten kinyitotta a hátsó ajtót.

Ricardo volt az.

Felismertem a járását, a sötét kabátját, sőt még a füle melletti sebhelyet is.

A férjem még aznap este üzenetet küldött nekem, hogy késő estig dolgozik Querétaróban.

Azonban bejött a házunkba, miközben aludtunk.

1:12-kor egy fekete táskával a kezében kijött.

Majdnem egy óra múlva megjelent egy másik személy.

Egy alacsony nő, feltűzött hajjal és bézs kabáttal.

Az anyósom, Beatriz.

A kamera mutatta, ahogy Ricardo ismét kinyitja az ajtót. Percekkel később mindketten kijöttek, egy szürke takaróba csomagolt hosszú csomaggal a kezükben.

„Mit vittél ki a házamból?” – kérdeztem.

Senki sem válaszolt.

Az ügynök felgyorsította a felvételt.

2:21-kor egy férfi jelent meg a kapunál. Sapkát viselt, és kissé görnyedten járt.

Amikor az utcai lámpa felé emelte az arcát, éreztem, hogy megáll a szívem.

Dániel volt az.

Soványabb, idősebb, sebhellyel a homlokán.