Natália most először érzett igazi félelmet.

Javier azonban kimerült nyugalommal nyitotta ki az ajtót, megmutatta nekik a határozatot, az ügyvédje által bemutatott dokumentációt és a gyerekekkel kapcsolatos összes üzenetet.

Natalia megmutatta a reggel 6:41-kor készült fényképeket: a verandáján felhalmozott bőröndöket, a hátizsákokat, az autóemelőket és az 5 gyereket, akik nézték, ahogy az anyjuk elmegy.

Megmutatta azt az üzenetet is, amit röviddel ezután kapott:

„Már elmentünk. Köszönöm, hogy megmentetted az utamat. Már csak 3 hét.”

Az egyik ügynök perceken át mindent olvasott.

Aztán a gyerekekre nézett, akik színes darabokból várost építettek a nappali padlóján.

– Tehát a húgod 5 kiskorút hagyott itt 21 napra anélkül, hogy előzetesen beleegyezett volna ebben az időszakban.

-Pontosan.

– És az apának vannak olyan dokumentumai, amelyek igazolják a jogát a kapcsolattartásra és a velük való együttélésre.

Javier bólintott.

Az ügynök becsukta a mappát.

—A bíróság fogja meghatározni az intézkedéseket. Tájékoztassa az ügyvédet, és kerülje a konfrontációkat.

Amikor Clara megtudta, hogy senkit sem vittek ki bilincsben, felhívta Natáliát.

– Szörnyű anyának állítasz be!

Natália néhány másodpercig hallgatott.

– Nem, Clara. Én csak azt mutattam meg, amit te.

–Felmondhattál volna az állásodból! Csak képeket festesz!

Ez a mondat volt az utolsó csapás.

Natalia több mint 10 éve festészetből élt. Éjszakánként dolgozott, hogy kifizesse a házát, maga rendezett kiállításokat, és teljes hónapokat töltött azzal, hogy várjon a megbízások kifizetésére.

– Amikor visszatérsz, keress valaki mást, akivel úgy bánhatsz, mintha az ideje értéktelen lenne.

Letette a telefont.

Visszatért Guadalajarába, és egyenesen a műtermébe ment.

3 napig alig járt ki.

Egy hatalmas vászonra bőröndökből álló veszélyes hegyet festett. Alul öt apró sziluett állt összebújva. Felettük egy repülőgép repült el az aranyló felhők között. Az egyik sarokban egy makulátlan fehér tornacipőt tett, amely elkerülhetetlenül Sergio-ra emlékeztette.

Mellette pedig, mindent szemmel tartva, ott állt Pepino úr.

A mű egy egyszerű címet kapott:

„Nem visszatéríthető.”

Míg a festék még száradt, megérkezett az első sürgős megjelenés.

Clara videóhíváson keresztül vett részt az Egyesült Államokból. Tökéletesen kisminkelve, egy fehér fal előtt ült a szállodában, és könnyek között magyarázta, hogy Javier éveken át érzelmi nyomásnak tette ki.

A korlátokról beszélt.

A gyógyulásról beszélt.

Arról beszélt, hogy megvédi a gyermekeit.

A bíró félbeszakítás nélkül hallgatta, amíg el nem jutott egy konkrét kérdéshez.

– Elmondtad a gyermekeid apjának, hogy 3 hétre elhagyod Spanyolországot?

Klára habozott.

– Nem, mert a köztünk lévő helyzet…

– Megtette vagy sem?

-Nem.

– A húgod kifejezetten beleegyezett, hogy 21 napig 5 kiskorúról gondoskodik?

Klára ismét elhallgatott.

– Tudta, hogy segítségre van szüksége.

Natáliát tanúvallomásra hívták be.

Elmagyarázta, hogy elfogadta a 48 órát. Elmagyarázta a 6:40-es érkezését, a poggyászát, és apja jelenlétét, aki támogatta a döntését.

Azt is elmagyarázta, hogyan fedezte fel, hogy a gyerekek majdnem két éve nem látták Javiert.

Nem tett hozzá sértéseket.

Nem kellett volna megtennie.

A dokumentumok jobban beszéltek.

Az ideiglenes intézkedés Javiernek biztosította az elsődleges felügyeleti jogot, amíg átfogóbb értékelést végeztek, és megtiltotta a gyermekekkel való kommunikáció további indokolatlan akadályozását.

Az utazás még aznap este véget ért.

Klára dühösen tért vissza Spanyolországba.

Három nappal később Natália anyja felhívta.

– Gyere haza. Mindannyiunknak beszélnünk kell.

Natália már tudta, mit jelent ez.

Az anyja családi összejövetelei mindig kávéval kezdődtek, és valaki sírásával végződtek.

Amikor belépett az ebédlőbe, Clara Sergio mellett ült. Emilio az asztalfőn ült anélkül, hogy felnézett volna.

– Tönkretetted a családomat! – fakadt ki Clara.

Natalia letette a táskáját egy székre.

– Nem. A családod már azelőtt ott volt, hogy bármit is tettem volna. Ami megsemmisült, az az igazság volt.

„Natalia!” – korholta Emilio. „Ne gyere ide, és ne próbáld provokálni.”

Lassan felé fordult.

– Tökéletes. Akkor beszéljünk rólad.

Lemásolta Javier 14 hónappal korábban küldött üzenetét.

Natália anyja olvasta.

Az arca megváltozott.

– Emilio… azt mondtad, hogy Javier semmit sem akart tudni róluk.

– Igyekeztem elkerülni a problémákat.

Problémák vannak?

– Clara nagyon ideges volt. Javier túl erősködő volt. Meg akartam őrizni a békét.

Natalia megkopogtatta az ujjával a papírt.

– Egy apa megkérdezte, hol alszanak az öt gyermekei.

Klára közbelépett.

– Mert zaklatott engem!

– Látni akarta a gyerekeit.

– Mindig is ellenem voltál!

Natalia rövid, örömtelen nevetést hallatott.

Emlékezett azokra az időkre, amikor a gyerekekre vigyázott, a kölcsönkért felvett pénzre, az ingyen kifestett szobákra, az éjféli telefonhívásokra, a lemondott hétvégékre, és minden alkalomra, amikor Clara egy szívességet kötelezettséggé változtatott.

– Az, hogy a döntéseid ellen vagy, nem jelenti azt, hogy ellened vagy.

Ez a mondat csendet hagyott az étkezőben.

Sergio megpróbált közbelépni.

– Talán vissza kellene fognunk a dolgokat, és kiegyensúlyozottabban kellene kezelnünk az érzelmeinket…

Natalia anyja felemelte a kezét.

– Sergio, ma nem.

Annyira váratlan volt, hogy még Natáliának is el kellett fordulnia, nehogy elmosolyodjon.

Aztán a nő Clarához fordult.

Tényleg veszélyes volt Javier?

Klára összeszorította az ajkait.

– Kimerítő volt. Folyton megkérdőjelezte a döntéseimet.

– Nem ezt kérdeztem tőled.

Klára hallgatott.

– Veszélyeztettél már gyerekeket?

Semmi.

– Volt valaha olyan határozat, amely megtiltotta, hogy kapcsolatba lépj velük?