Hajnali 6:40-kor a nővérem öt gyereket és hét bőröndöt vágott oda az ajtómba, majd közölte, hogy három hétre New Yorkba utazik. Miközben ő boldogan távozott az új pasijával, a gyerekei úgy néztek rám, mint akiket sorsukra hagytak. Csak ennyit vetett oda: „Úgyis csak képeket festegetsz, ráérsz.” Nem vitatkoztam. Inkább felhívtam az apjukat. Amit az unokaöcsém a hátizsákja bélésébe varrva rejtegetett, az mindenre magyarázatot adott.

Sofia felsegítette Pepino urat.

– Maradhat Natalia néninél, amíg felépül.

Natália felemelte a kezét.

– Egyáltalán nem. Most már vannak határaim.

A gyerekek újra nevettek.

Klára letörölt egy könnycseppet.

A húgára nézett.

Már nem volt dac a szemében, csak furcsa fáradtság és alázat, ami túl sokáig tartott, mire megjelent.

– Ugyan már, Natália. Csak egy hétvége.

Javier lassan letette a poharat az asztalra.

Emilio kinyitotta a szemét.

Az anya elfojtott egy mosolyt.

Mindenki emlékezett arra az utolsó alkalomra, amikor egy családi kérés ezekkel a szavakkal végződött.

Natalia Clarára nézett.

Aztán a görbe zsiráfra nézett, amely jelen volt, amikor egy egész család szétesett, és amikor – tökéletlen módon – elkezdte újjáépíteni magát.

A karjába vette Pepino urat.

És elmosolyodott.

-Természetesen.

Clara akkoriban semmi mást nem vett magától értetődőnek.

És hosszú évek óta először a szó nem rejtett csapdát.