1. RÉSZ

– Ha Daniela beteg, mehetsz hátra. Ne csinálj nagy ügyet egy hely miatt.

Ez volt az első dolog, amit Alejandro mondott nekem hajnali egy órakor, hét nappal az esküvőnk előtt.

Épp most fejeztem be egy közel tizennégy órás műszakot egy guadalajarai kórházban. A kezem száraz volt az antibakteriális géltől, a lábam tönkrement, és már csak arra vágytam, hogy beüljek a vőlegényem autójába, hazaérjek és aludjak.

De amikor kijöttem a sürgősségiről, láttam, hogy Daniela Ríos, az asszisztense, az anyósülésen ült.

Alejandro kasmírsálját viselte, és a termoszt ölelte, amit a negyedik évfordulónkra vettem neki.

Daniela néhány centiméterrel lejjebb eresztette az ablakot.

– Elnézést, Dr. Mariana. Valamit ettem, ami nem ízlett nekem, és szörnyű a gyomrom. Ha hátul ülök, rettenetesen szédülök.

Alejandro ki sem szállt a kocsiból.

–Állj hátul, Mari. Daniela most jött ki a vizsgálatról. A nőknek meg kell érteniük egymást.

Megragadtam a kilincset.

– Akkor hátulra megyek?

Alejandro bosszúsan összevonta a szemöldökét.

– Igen. Ne csinálj mindenből versenyt.

Daniela olyan mozdulatot tett, mintha le akarná venni az övét.

– Ha szeretné, doktor úr, átöltözöm…

De ahogy ezt kimondta, még jobban meghúzta a szíjat a mellkasán.

Ránéztem. Aztán Alejandróra néztem.

Öt év együtt. Meghívók elküldve. A helyszín kifizetve. A ruha készen.

És az a férfi tökéletesen ismerte a korlátaimat.

– Rendben – mondtam.

Becsuktam az ajtót.

Alejandro arra gondolt, hogy megkerüli az autót, hogy beszálljon hátra.

Ehelyett visszamentem a kórházba.

Öt perc múlva küldtem neki egy üzenetet:

„Vége van. Lemondom az esküvőt.”

Nem egy székről volt szó.

Azért, mert a vőlegényem úgy döntött, hogy egy másik nő veheti át a helyemet, és hogy mögé kellene telepednem, hogy ne okozzak neki kellemetlenséget.

Alejandro berontott a kórházba.

Daniela mögötte jött, még mindig a sáljában.

– Mariana, végeztél a hisztivel?

Több ápolónő is megfordult.

– Ez nem hiszti.

Levettem a gyűrűmet.

Daniela sírni kezdett.

– Soha nem akartam őket szétválasztani. Csak rosszul éreztem magam…

Alejandro előtte állt, mintha védelmezni akarná.

– Tényleg el akarsz dobni öt évet a féltékenység miatt?

–Mire féltékeny? A székedre? A sáladra? A termoszra, amit vettem, és amit ölel?

Alehandro így válaszolt:

– Ez csak egy termosz.

Mosolyogtam.

–Tökéletes. Akkor ne feledd: ez is „csak” egy esküvő, „csak” egy menyasszony és „csak” öt év.

A gyűrűt a kezébe adtam.

Az arckifejezése megváltozott.

– Mariana, majdnem harminc éves vagy. Komolyan azt hiszed, hogy könnyen találsz még egy hozzám hasonló férfit?

Kolléganőm, Fernanda, aki a pult mögül hallgatta az eseményeket, szárazon felnevetett.

Én nem.

Elővettem a szalon szerződését a táskámból.

– Holnap mindent lemondok. És mindent kiviszek a házból, amiért fizettem.

Sándor elsápadt.

A ház az ő nevén volt, mert letette a foglalót.

De kifizettem a konyhát, a légkondicionálót, a függönyöket, a hűtőszekrényt, a mosógépet, a matracot, a könyvespolcokat és a felújítás jó részét.

Még aznap reggel visszamentem, hogy elhozzam a macskámat.

És akkor jött az ütés, ami végleg eloszlatott minden kétséget.

Alejandro Daniela kíséretében nyitott ajtót.

Követte őt befelé…

és felvette a rózsaszín papucsomat.

– Vedd le őket – mondtam neki.

Alejandro elvesztette a türelmét.

–Jóságos ég, Mariana! Te is össze fogsz veszekedni a papucsok miatt?

Figyeltem, ahogy Daniela a vőlegényem mögé bújik.

Aztán megnéztem a férfit, akihez feleségül fogok menni.

És megértettem, hogy az a nő nem most ült be a helyemre.

Alejandro már nyitotta is ki neki a házam ajtaját.

Ami ezután történt, még a saját anyját is az én pártomra állította.

Aztán rájöttem, hogy a papucs a legkevesebb.

Nem hittem el, mi fog kiderülni…

2. RÉSZ

A technikusok reggel hatkor érkeztek.

Nem azért mentem, hogy felügyeljem őket.

Számlákat, fényképeket és egy pontos listát küldtem nekik mindenről, ami az enyém volt.

Alejandro felhívott, miközben reggeliztem – kávét és zsemlét ettem – a cég közelében, amelyik az esküvőnket szervezte.

– Tényleg leszerelték a légkondicionálót?

-Igen.

– Ma a szüleim megnézik a házat!

– Akkor nyisd ki az ablakokat.

– Úgy viselkedsz, mint egy őrült.

– Elviszem a holmijaimat a birtokodból.

Ez jobban fájt neki, mint bármilyen sértés.

Két órával később lemondtam az esküvőt.

Elvesztettem az előleg egy részét, de habozás nélkül aláírtam.

Miközben a szerződést néztük át, a koordinátor ártatlanul megjegyezte:

– Milyen kár. Tegnap Alejandro úr Daniela kisasszonnyal jött. Még azt is kérte, hogy a fogadás alatt legyen kéznél gyomorhurut elleni gyógyszer, mert Daniela kisasszony gyakran rosszul érzi magát.

Mozdulatlanul maradtam.

Daniela nem jelent meg váratlanul aznap reggel.

Alejandro napok óta beépítette az esküvőnkbe.

Ahogy elindultam, megláttam Elenát, az anyját.

Szemrehányásokra számítottam.

Ehelyett egy mappát adott át a kezembe.

– Nem azért jöttem, hogy rábeszéljelek, hogy menj vissza a fiamhoz.

Belül nyugták másolatai, ajándékok listája és háztartási dokumentumok voltak.

– Láttam a biztonsági kamerát a nappalidban – mondta. – Daniela megpróbált úgy beállítani, mintha meglökted volna. Alejandro pedig látta a felvételt… de azért megvédte.

Előző este Daniela megragadta a karomat, szándékosan hátrált, és felborított egy poharat. Amikor Alejandro meghallotta a zajt, azonnal engem vádolt meg.

Lejátszottam a biztonsági kamera felvételét.