Manuel ezt mozdulatlanul hallotta. A lánya olyan gyászt hordozott magában, amiről még csak nem is volt szabad nyíltan beszélnie.

– És amikor meghalt? – kérdezte. – Miért nem jöttél? Éppen egy koporsót választottam, és még volt időd elmondani, hogy van egy másik gyerek is.

– Minden évben nehezebb lett.

– Neked. Mateónak mindennap ezzel a nehézséggel kellett együtt nőnie.

Roberto lehajtotta a fejét.

Reyes külön kapta meg a vallomását. Manuel a gyerekekkel tért vissza. Nem akarta, hogy a testvérek első közös reggele egy ajtó mögött hallgatva teljen el.

Santiago a takarója felét Mateo lábára terítette.

– Azt mondja, testvérek vagyunk – tájékoztatta a lányt.

Manuel térdelt le eléjük.

– Minden arra utal, hogy igen. El fognak végezni néhány vizsgálatot, hogy megerősítsék. Ugyanazon a napon születtek, ugyanattól az anyától.

Mateo fájdalmas figyelemmel nézett rá.

– Tudta, hol vagyok?

Manuel azt kívánta, bárcsak olyan választ kapna, ami nem törné össze jobban.

– Nem, fiam. Mondtak neki valamit, ami nem volt igaz. Ha tudtam volna, hol vagy, eljöttem volna érted.

-És te?

– Én sem tudtam. Most már tudom.

Mateo megragadta a takaró szélét.

– Van hely a házadban?

Manuelnek levegőt kellett vennie, mielőtt válaszolt.

– Csináljunk egy kis helyet.

Az ígéret nem volt elég. Azon a reggelen a szakemberek megvizsgálták Mateót és áttekintették mindkét gyermek helyzetét. Manuel átadta Santiagónak a gyámsági dokumentumokat, a jövedelemigazolásokat és a segíteni hajlandó rokonok elérhetőségeit.

A húga elment kitakarítani a szobát, ahol a szerszámait tartotta. Egy szomszéd kölcsönadott neki egy ágyat. Manuel engedélyt kért, hogy a műhelyben dolgozhasson, és minden alkalommal megjelent, amikor hívták.

A vizsgálatok megerősítették, hogy ikrek és az unokái. A klinika feljegyzései két születést mutattak. A Marielának tulajdonított aláírás hamisítványnak bizonyult.

A kezdeti intézkedés lehetővé tette, hogy Mateo Manuel gondjaira bízzák, szakmai felügyelet mellett. Hat hónap elteltével Manuel megszerezte mindkét testvér felügyeleti jogát. Ez idő alatt kivizsgálták a szétválást, a vonatkozó dokumentumokat és mindkét felnőtt érintettségét.

Diana megpróbálta meggyőzni, hogy ne folytassa.

– Már nálad vannak. Ne tedd tönkre, ami még a családból megmaradt.

Manuel visszaadta a mappát, amit azért hozott magával, hogy beszéljen vele.

– A családba beletartoznak a gyerekek is. A lányom is beletartozott, amikor úgy döntöttél, hogy hazudsz neki.

Nem vonta vissza a panaszt. És nem tanította a testvéreket arra, hogy gyűlöljék a nőt. A későbbi látogatásokat felügyelet mellett végezték, a hatóságok által megállapítottak és Mateo által tolerálható mértéknek megfelelően.

Robertónak felelnie kellett a tetteiért. Elkezdte a kezelést, és feltételeket kapott ahhoz, hogy a gyermekeivel élhessen. Néha eleget tett a kérésnek. Máskor megint lemondta. Manuel addig nem jelentette be a látogatásait, amíg meg nem látta Robertót megérkezni.

Otthon a javítás lassabban ment, mint a papírmunka.

Mateo zsemléket rejtett el egy cipősdobozban. Engedélyt kért, hogy igyon vizet. Ha Manuel felemelte a hangját, mert nem hallotta a teraszról, a fiú megdermedt.

Manuel megtanulta, hogy először oda kell menni, mielőtt megszólalna. Gyümölcsöt és kenyeret tartott egy könnyen hozzáférhető kosárban. Amikor ételt talált a párnája alatt, egy tiszta dobozt tett a komódra.

– Itt tarthatod. És lesz még belőle a konyhában is.

Santiagóban is voltak nehéz napok. Egyik délután panaszkodott, hogy a nagyapja már nem segít neki egyedül a házi feladatában.

Manuel becsukta Mateo jegyzetfüzetét, és leült mellé.

– Hiányoztál ma – vallotta be.

A fiú sírni kezdett. Manuel átölelte anélkül, hogy megkérdezte volna tőle, hogy megért-e még bármit is.

Aztán minden nap időt szakítottak mindkét testvérükre. Egyiküknek sem kellett eltűnnie ahhoz, hogy a másik szeretetet kapjon.

Amikor nyolcévesek lettek, közös tortát szerettek volna. Santiago egy kanál nyelével vonalat húzott a cukormázba, hogy ellenőrizze, egyenlőek-e a felek.

Mateo a görbe eperes részt választotta.

Azon az estén, miközben Manuel mosogatott, érezte, hogy valaki meghúzza az ingét.

– Hívhatlak én is apának?

A tányért a mosogatóban hagyta.

– Igen, fiam.

Mateo továbbra is óvatosan átölelte a derekát.

Később Manuel elment megnézni az ágyakat. Santiago az ágyán át aludt. Mateo nyitva hagyta az ételesdobozt üresen a komódon.

A párnák között volt a dinoszauruszos takaró, kiterítve, hogy mindkettőjüket elérje.

Manuel lekapcsolta a folyosói villanyt. Mielőtt becsukta volna, hallotta, hogy Mateo félálomban beszél.

– Apa, holnap is itt leszünk, ugye?

Az ajtóban maradt, amíg el nem zárult a hangja, és nem tudott válaszolni.

– Igen. Mindketten.