1. rész: A hajnali 3 órás szellem
A vihar nem figyelmeztetéssel érkezett; egyszerűen csak úgy csapódott a háznak, mint egy fizikai csapás. A szél süvített a magányos házikómat körülvevő duglászfenyők között, az eső pedig szürke, erőszakos hullámokban csapódott az ablakoknak.

Hajnali 3-kor a világ a szellemeké és a bűnösöké. Én természetesen ébren voltam. Mindig ébren vagyok hajnali 3-kor. Ez egy régi szokás, egy sebhely egy harminc évvel ezelőtt eltemetett életemből. A karosszékemben ültem, egy már túl hosszú sálat kötöttem, hallgattam a mennydörgés ritmusát. A külvilág számára én voltam Martha Vance: hetvenkét éves, özvegy, a hortenzia szerelmese, és egy nő, akinek kissé remegett a keze, amikor teát töltött.

Aztán jött a kopogás.

Nem egy szomszéd udvarias kopogása volt. Kétségbeesett, őrjöngő dörömbölés, ami megremegtette a bejárati ajtót a keretben.

Nem fagytam le. Nem kaptam levegőt. A kezeim abbahagyták a kötést. Az enyhe remegés, amit az orvosaim kedvéért színleltem, azonnal eltűnt. Letettem a tűket az asztalra, elhunyt férjem képe mellé, és felálltam. Mozdulataim gördülékenyek, hangtalanok és pontosak voltak.

Odamentem az ajtóhoz, és benéztem a kukucskálóba.

A látottaktól megfagyott a vér az ereimben, bár a pulzusom továbbra is stabil, percenként ötvenöt ütés volt.

Leo volt az. A nyolcéves unokám.

Csontig ázott, Pókember pizsamája reszkető testéhez tapadt. Mezítláb volt, apró lábai sárosak voltak, és véreztek a kavicsos kocsifelhajtóról. De az arca volt az, ami hideg dühöt gyújtott bennem mélyen. A bal szeme bedagadt, csukva, lila véraláfutások terjedtek szét az arcán.

Elhúztam a reteszt és kinyitottam az ajtót. A szél megpróbálta kitépni a kezemből, de én erősen tartottam.

– Leo – mondtam halkan.

Rám rogyott. Eső, fenyőtűk és rémült izzadság szaga áradt belőle. Felkaptam – könnyebbnek érezte magát, mint kellett volna –, és berúgtam az ajtót, azonnal bezárva azt.

Bevittem a konyhába, és letettem a pultra. Nem kérdeztem meg azonnal, hogy „Mi történt?”. A pánik megbízhatatlanná teszi a tanúkat. Ehelyett fogtam egy törölközőt, és elkezdtem megszárítani, ellenőrizve, hogy van-e rajta más sérülés. A bordái épek. A karokon nincsenek védekező sérülések. Csak az arca.

– Leo – mondtam, és gyengéden megfogtam az állát. – Nézz rám! Lélegezz!

Felnyögött, egyetlen szeme tágra nyílt a fájdalomtól. „Nagymama… Apa… ő…”

– Lassíts! – parancsoltam halkan. – Hol van az édesanyád?

Leo zokogni kezdett, a hang pedig a lelkemet szaggatta. „Apa azt mondta, hogy nyaralni ment. Azt mondta, hogy elment, miközben aludtam.”

– Rendben – mondtam. – Miért vagy itt?

– Én… én felébredtem – dadogta Leo. – Zajt hallottam a pincéből. Lementem. Elbújtam a szekrényben, a vízmelegítő mögött.

Megállt, teste újabb rémülethullámtól rángatózott.

– Mit láttál, Leó?

– Láttam apát – suttogta. – Volt nála egy szőnyeg. Az a nagy perzsa a folyosóról. Feltekerte. De… Nagymama, volt ott egy láb. Anya lába. Bent volt. Nem mozdult.

A konyha elcsendesedett, csak a hűtőszekrény zümmögése és a kint tomboló vihar hallatszott.

„Biztos vagy benne?” – kérdeztem. Ez volt életem legfontosabb kérdése.

– Biztos vagyok benne! – kiáltotta Leo. – Aztán meglátott. Kirángatott. Megütött. Azt mondta… azt mondta, ha bárkinek elmondom, engem is a szőnyegbe tesz. Bezárt a szobámba, de én kimásztam az ablakon.

A lányom. Sarah. Az én gyönyörű, kedves, bolondos Sarah-m, aki egy cápamosolyú és császári ambíciójú férfihoz ment feleségül. Richard Sterling. A város kerületi ügyésze. Az aranyfiú. A szörnyeteg.

Ránéztem az órára. Hajnali 3:15 volt.

Ha Leo kimászott volna az ablakon, Richard már rég tudná. Jönne.

Egy pillanatra elfordultam Leótól, és a sötét konyhaablakban a tükörképemre néztem. A törékeny nagymama eltűnt. Helyette Martha Vance ezredes állt, a Védelmi Hírszerző Ügynökség korábbi fekete műveletekért felelős igazgatója.

– Idd meg ezt! – mondtam, és egy pohár vizet csúsztattam Leónak.

Odamentem a nappaliban lévő könyvespolchoz. Kivettem egy Háború és béke című könyvet. Üreges volt. Benne egy biztonságos műholdas telefon és egy teli tárral ellátott Glock 19-es volt.

Megnéztem a kamrát. A fémes kattanás-csörgés a régi életem ébredésének hangja volt.

Megszólalt a vezetékes telefon.

Nem riadtam meg. Felvettem.

“Helló?”

„Nyisd ki az ajtót, Martha!”

Richard volt az. A hangja nyugodt, sima volt, az a hang, amellyel az esküdtszékeket szokta elbűvölni.

– Richard – mondtam –, késő van.

– Tudom, hogy a fiam ott van – mondta Richard. – Követtem az okosóráját. Nyisd ki az ajtót, Martha. A fiú zavart. Éjszakai rémületei vannak. Szüksége van az apjára.

„Zúzódásai vannak, Richard.”

Szünet állt be a vonalban. A bűbáj elpárolgott, helyét hideg, fémes fenyegetés vette át.

– Leesett – mondta Richard. – Ügyetlen egy gyerek. Most nyisd ki az ajtót, te vén boszorkány! Vagy berúgom, kirángatom, és akkor majd én elintézem veled.

„Elszámolnál velem?” – kérdeztem.

– Eltemetlek, Martha – sziszegte Richard. – Én vagyok a törvény ebben a városban. Te csak egy szenilis ereklye vagy. Tűnj el, vagy én tüntetlek el.

A kezemben lévő pisztolyra néztem. Leóra néztem, aki a pulton dideregve hevert.

– Richard – mondtam nagymama remegésének nyoma nélkül. – Fogalmad sincs, mit kezdtél az előbb.

Letettem a telefont.