Hajnali háromkor az unokám jelent meg az ajtómban – sárfoltosan, reszketve, a szemében leírhatatlan rémülettel. „Kérlek, ments meg” – suttogta. „Apa megütött… mert láttam valamit.” Behúztam a házba, felmelegítettem, és felhívtam a vőmet. A válasza egy nyílt fenyegetés volt: „Azonnal küldd vissza, vagy örökre eltűnsz ebből a házból.” Napfelkeltére már szirénák visítottak, és emberrablással vádoltak meg. Azt hitte, megtörök. De hamarosan rá kellett jönnie, ki is vagyok valójában.

Nem értette a dolgok természetét. A magokat elássák, és a földből megerősödnek. Igen, eltemett minket. De elfelejtette, hogy én vagyok a kertész.

Ránéztem a lányomra és az unokámra. A vérvonalam. A küldetésem.

A nap lebukott a horizont alá, hosszú árnyékokat vetve a fűre. Már nem féltem a sötétségtől. Tudtam, mi lakik benne. És tudtam, hogy a sötétben semmi sem olyan veszélyes, mint az öregasszony, aki a verandán ül, és a hátizsákját őrzi.

Kortyoltam egyet a teából. Nem remegett a kezem.

A Vég.