Valeria a legrosszabbra készült. Úgy varrta a kulcsot, hogy tudja, csak abban reménykedhet, hogy a kutya elér engem.
Még aznap este elmentünk a tolucai raktárakba. Amikor kinyitottuk a 47-es egységet, csak egy összecsukható szék és egy műanyag zacskó volt ott, amin a nevem volt. Benne egy elektronikus tablet volt. Amikor bekapcsoltuk, megjelent a lányom arca. A szemei duzzadtak és vörösek voltak.
„Anya, ha ezt nézed, hallgass rám a végéig” – rekedt a hangja. Elmagyarázta, hogy Mauricio péksége csődben van, közel egymillió pesós adóssággal. Aztán kamu bírságot kaptak a kormánytól egy állítólagos járvány miatt, ami a földjeinket sújtotta. A nyomás és a rémület alatt Valeria beleegyezett, hogy hárommillió pesóért eladja a farmot egy gazdának, hogy megmentse a férjét. De okos lévén, belefoglalt egy titkos záradékot: az adásvételt csak az én személyes aláírásommal zárják le. Miután saját maga nyomozott, rájött, hogy nincs járvány, hogy a vevők egy fedőcégek, és hogy a rétünk alatt több millió dolláros kvarchomok-lelőhely fekszik egy multinacionális üveggyártó számára.
„Anya, Mauricio nincs egyedül. Valaki, akiben teljesen megbízol, mozgatja a szálakat. Ne mondj neki semmit. Jobban szeretlek, mint azt az átkozott földdarabot” – mondta Valeria, mielőtt a képernyő elsötétült.
Düh égett bennem. Készen álltam, hogy megkeressem azt a nyomorultat, és a saját kezemmel végezzek vele. De épp indulni készültünk, amikor három járőrkocsi csikorogva megállt a házam előtt. A parancsnok kiszállt, megvetően nézett rám, és előrántott bilincset. Az igazi pokol csak most kezdődött, és a történet fordulata lélegzet-visszafojtva fog elvenni. Mauricio feljelentett… és bizonyítékuk volt rá. El kell olvasnod ennek a rémálomnak a végét.
3. RÉSZ
– Carmen Velázquez, nyomozás folyik lánya, Valeria eltűnése miatt – jelentette ki Salgado parancsnok, egy testes, ősz hajú férfi, akit harminc éve ismertem. – Adja át elhunyt férje fegyverét.
A szavak úgy hasítottak belém, mint egy tonna tégla. Én? Nyomozás folyik ellenem, mert bántalmazta a saját testemet és véremet? Salgado mutatott nekem egy dokumentumot. Mauricio feljelentést tett az ügyészségen, amelyben azt állította, hogy Valeria három hete sírva tért vissza Tolucába, rettegett tőlem, azt mondva, hogy megőrültem, és el akarom venni a földjét. Ráadásul, hogy ne legyen bántódásom, kaptak egy névtelen hívást egy állítólagos vadásztól, aki látott, amint puskával a kezében Valeriára kiabálok az erdőben.
– Negyven tanúm van, parancsnok úr – feleltem, és mereven néztem rá. – Akkoriban a város fővárosában voltam, a főerdőőr nyugdíjba vonulási ünnepségén. Több tucat fotóm van a telefonjukon.
Kinyitottam a széfet, és átadtam Arturo régi sörétes puskáját, egy évtizedek óta nem használt ereklyét. Canelo a konyha sarkából morgott a rendőrökre. A számba haraptam, míg vérízt nem éreztem. Valaki pontosan tudta, melyik gombot kell megnyomni, hogy a rendőrök ne keressék tovább a lányomat, és inkább rám koncentráljanak.
Később, még ugyanazon a napon a rendőrség küldött nekem egy kézzel írott levél fotóját, amelyet Valeria elhagyott autójában találtak a buszpályaudvar közelében. „Én, Valeria, saját szabad akaratomból hagytam el a férjemet és az anyámat. Ne keressenek engem.”
Órákig bámultam a telefonom képernyőjén, minden egyes vonását elemezve. Kétségtelenül a kézírása volt. Az ívek, a toll nyomása… minden egyezett, kivéve egy dolgot. Valeria, aki gyerekkora óta javítgatta az éttermi étlapok helyesírását, a „voluntad” helyett a „bountad” szót írta, és a „mamá” szóban a vonások akadoztak, remegtek és szabálytalanok voltak.
„Parancsnok úr, kényszerítették, hogy ezt írja!” – kiáltottam rá a telefonba. „Szándékosan hagyott egy helyesírási hibát… ez egy jel!”
„Carmen asszony, a helyesírási hiba nem jogi bizonyíték. A lánya felnőtt, és úgy döntött, hogy elmegy. Ne akadályozza az ügyet.”
Letette a telefont. Egyedül maradtam a konyhában, a képernyőt simogattam, és éreztem, ahogy a szívem ezernyi darabra hullik. A kezem meg volt kötve. Azon az estén a fiatal Mateo tiszt civilben jött meglátogatni. Az állását kockáztatta azzal, hogy az ügyet egy állami nyomozóhoz adta át a felettese helyett.
Elaludtam a kanapén, egy takaróba csavarva, kimerülten a sírástól és a tehetetlenségtől. Hajnali 1 óra után egy hosszú, szívszaggató üvöltés ébresztett fel. Canelo a hátsó lábain állt a nappali ablaka előtt. A fa mennyezet démoni narancssárga fénnyel világított.
Az asztalosműhely!
Kiszaladtam az udvarra. A férjem régi műhelyét tűz emésztette. De ami a csontjaimig megdermedt, az a kétségbeesett bégetés volt. Szomszédom, Don Pancho kecskéi a műhely melletti tető alatt aludtak. Miközben a lángok felé rohantam, hívtam a tűzoltókat. Don Pancho alsónadrágban és gumicsizmában már egy rozsdás vödörrel próbált bejutni.
„Pancho, meg fogod ölni magad!” – kiáltottam, és megragadtam az ingét.
„Az állataim ott vannak, Carmen!”
Gondolkodás nélkül befogtam az orromat az ingujjammal, és belevetettem magam a sűrű füstbe. Canelo kétségbeesetten ugatott, miközben a hátsó kapu felé vezetett. Sikerült berúgnom a karámot. A kecskék szétszóródtak, de Pancho megbotlott, és megfulladt a füstben. A hónaljánál fogva vonszoltam a hideg fűbe, miközben hamut köhögött fel. Amikor a tűzoltók megérkeztek, a parancsnok dühösen nézett rám.
„Ez szándékos volt, asszonyom. Három különböző helyen is benzinszag érződik. Így keletkeznek a tüzek, amikor terrorizálni akarnak valakit, vagy amikor támadást akarnak színlelni, hogy áldozatot játsszanak.”
