Salgado, aki röviddel ezután érkezett, pontosan ezt javasolta. Azt sugallta, hogy a férjem emlékét elégettem a figyelemfelkeltés érdekében.
„Ha még egyszer azt sugallod, hogy én provokáltam ezt” – mondtam neki olyan rekedten, hogy már nem is az enyém volt –, „elfelejtem, hogy valaha is ismertelek, és rád szabadítom a kutyát. Az én kutyám pedig már bebizonyította, hogy nem fél a haláltól.”

Másnap reggel a mérleg a javamra billent. Rojas felügyelő, az államügyész, akinek Mateo küldte az ügyet, megérkezett a házamba. Kérlelhetetlen nő volt, mély sötét karikák a szeme alatt. Hitt nekem. Megerősítette, hogy Valeria mobiltelefonja kedden reggel jelet vett egy északi hegyekben lévő adótoronyból.

„Azt próbálják ráhúzni, hogy időt nyerjenek, Carmen. Mateót pedig egy névtelen bejelentés miatt függesztették fel” – árulta el nekem Rojas. „Közel járunk. Bárki is áll mögötte, pánikba esik.”

Csütörtökön éjfélkor egy autó motorjának hangja törte meg a tanya csendjét. Canelo vad dühvel ugatni kezdett. Kimentem a verandára. Mauricio bukkant elő az árnyékból. Arca sovány volt, ruhája piszkos, és remegett, mint a falevél. Felemelte üres kezét.

– Ne engedd el a kutyát, Doña Carmen… Mindent elmondok – zokogta, és térdre rogyott a kavicson. – Tegnap még élt. Ő a keresztapám… Don Vicente.

A név úgy fúródott a mellkasomba, mint egy golyó. Vicente? A tanú? Elhunyt férjem állítólagos legjobb barátja, az a férfi, aki mellettem sírt a temetésen, és minden karácsonykor ajándékokat hozott nekem?

Mauricio, gyáva gyerekként sírva, bevallotta az egészet. Vicente kölcsönadott neki pénzt a csődbe ment pékségére. Aztán követelte a visszafizetést, arra kényszerítve, hogy hamisítsa meg a fertőzésről készült fotókat, és győzze meg Valeriát a föld eladásáról. Vicente viszonyt folytatott egy multinacionális üvegipari vállalat magas rangú vezetőjével. Tudtak a szilíciumról. 45 millió pesót akartak fizetni a földtulajdonosnak, de Vicente egy fedőcégen keresztül 3 millióért megvette, és a teljes profitot zsebre tette.

– Hol van a lányom? – kiáltottam, és olyan erővel ragadtam meg a galléron, amiről nem is tudtam, hogy birtoklom.
– Valeria múlt csütörtökön felfedezte a csalást, és szembeszállt vele. Vicente bűnözői egy Patriot terepjáróval vitték el. A kutya megpróbálta megharapni őket, ők pedig megrúgták, ezért futott el sérülten. Vicente azzal fenyegetett, hogy megöl, ha beszélek. Elrendelte a műhelyének felgyújtását… azt mondta, a háza lesz a következő, veled bent. Elküldött, hogy vigyázzak rá, de nem bírom tovább. Vicente régi erdészeti kunyhójában tartják fogva, tizenöt kilométerre a hegyekben.

Azonnal felhívtam Rojas felügyelőt. Kevesebb mint egy óra múlva egy taktikai csapatot telepítettek a helyszínre.

Hajnalban értünk a faházhoz. Betörték az ajtót, de üres volt. A bűnözők vitték el, amikor rájöttek, hogy Mauricio elszökött. A földpadlón azonban volt egy alumíniumtál víz, fényesen, mintha kifényesítették volna. „
Megosztogatta a vizét a kutyával” – suttogtam, és éreztem, hogy a szívem a mellkasomban vert.

A halottkém tizenegy elégett papírdarabot talált a kandalló hamujában. Ezek a búcsúlevél megírására tett kísérletek voltak. Valeria tizenegyszer utasította vissza, hogy megírja, amit akartak, ki tudja, milyen kínzáson ment keresztül, mielőtt végül beadta a derekát, és megírta a levelet a helyesírási hibákkal. És az ágy lábán mély nyomok voltak a fémben. Egy csavarral gyakorolt, mielőtt megkarcolta volna a címkét Canelo nyakörvén. A lányom pszichológiai háborút vívott egyedül, rám gondolva.

Míg a csapat átfésülte a környéket, én megnéztem a telefonomon a kutya bilétájának fotóját. „Menj a Gray Rockhoz Canelóval!”
„Felügyelő úr!” – kiáltottam. „Miért van odaírva, hogy „Canelóval”? A lányom zseniális. A kutya vele volt azon a napon, amikor elrejtette a holmikat. Tudja, hol kell ásni!”

Visszarohantunk a rétre. Odavezettem Canelót a hatalmas Szürke Sziklához.
„Keress, fiam, keress! Életed végéig annyi grillsütőt adok neked, amennyit csak kívánsz” – könyörögtem neki.

Canelo, mellső mancsára sántikálva, kétségbeesetten kaparni kezdett a szikla alatt. Néhány perccel később Rojas felügyelő elővett egy műanyagba csomagolt üveget. Benne egy USB-meghajtó, egy minta fehér homokból és az előzetes szerződés volt. Az USB-meghajtón hangfelvételek és dokumentumok voltak, amelyek közvetlenül Vicentét és az üveggyár vezetőit pénzmosással és több millió dolláros csalással vádolták.

Azon az estén csapdát állítottunk. Mauricio a rendőrség utasítására felhívta Vicentét. Azt mondta neki, hogy találtam egy üveget, és holnap reggel az ügyészségre megyek. Vicente, arrogáns és túlzottan magabiztos, bedőlt a csalinak.
„Ne engedjétek ki! Azért megyek oda, hogy rendbe tegyem ezt a rendetlenséget” – mondta Vicente, felfedve igazi, hideg és számító hangját.

Egy elhagyatott pihenőhelyen, a folyó közelében elfogtuk a konvoját. Vicente kiszállt luxus terepjárójából, megigazította drága dzsekijét, hóna alatt egy bőr aktatáskával. Másodpercek alatt különleges műveleti ügynökök bukkantak elő a bozótból, és a sárba szegezték.

„Rossz emberrel jöttél! Én egy tiszteletreméltó üzletember vagyok, csak egy kis friss levegőre vágyom!” – ordította felháborodottan Vicente, miközben rátették a bilincset.
„Friss levegőre vágyom a hegyekben hajnali kettőkor egy hamisított szerződésekkel teli aktatáskával?” – gúnyolódott az egyik tiszt, és a falhoz lökte.

A felügyelő rádiójából felcsendült a legjobb mondat, amit életem hatvankét éve alatt hallottam: „Célpont biztosítva. Egy nő él és eszméleténél van a Patriot jármű hátuljában.”

Majdnem elestem, miközben megpróbáltam odafutni. Mateo a vállamnál fogva tartott, és könnyes szemmel mosolygott.