Megnyitottam Sloan közösségi oldalát. Miközben Eleanor elméje romlott, és élete megtakarításait elszívták, Sloan hálója a hirtelen jött, megmagyarázhatatlan luxusról tanúskodott. Első osztályú repülőjegyek Párizsba. Foglaló egy omladozó, de hihetetlenül drága európai villára az esküvőre. Egy gyémántgyűrű, ami fegyverként verte vissza a fényt.

Ellopták egy idős asszony jövőjét, hogy finanszírozzák egy fantáziát. És mindent feltettek arra a feltételezésre, hogy Eleanor túl zavart ahhoz, hogy emlékezzen, én pedig túl megfélemlített vagyok ahhoz, hogy közbelépjek.

Kinyomtattam az átutalásokat. Kinyomtattam a hamisított orvosi megbízólevelet, piros tintával bekarikázva a hamis aláírást. Képernyőképeket készítettem Sloan dicsekvéséről. Mindent feltöltöttem egy titkosított meghajtóra, és bepakoltam. Nem csak Törökországba repültem haza. Egy bűntett helyszínére repültem.

Amikor Seattle-ben leszálltam, az ég vörösre színeződött. A bérelt autóval egyenesen Maryanne házához vezettem, miközben éreztem a bizonyíték súlyát a bőrtáskámban.

Kopogás nélkül léptem be a bejárati ajtón.

A házban fahéj, sült hús és agresszív tökély illata terjengett. Maryanne berohant az előszobába, egy pillanatra megdermedt, amikor meglátott, mielőtt egy mosolyt erőltetett az arcára, amely azonban nem érte el a szemét.

– Riley! Eljöttél! – mondta feszült hangon. Megölelt, ujjai a lapockáimba mélyedtek, mintha egy fenyegetést mérne fel. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy a legjobb, ha otthon maradsz.

– A család a mindenem, anya – mondtam simán.

Eltoltam magam mellett, és Eleanort a tűz melletti karosszékében találtam. Törékenynek tűnt, kezei az ölében pihentek, de amikor meglátott, kitisztult a tekintete. Őszinte, ragyogó mosoly terült szét az arcán.

– A lányom – suttogta Eleanor, és kinyújtotta a kezét.

Letérdeltem mellé, és megfogtam törékeny kezeit. „Itt vagyok, nagymama. Itt vagyok.”

Mielőtt Eleanor egy szót is szólhatott volna, Maryanne termett mellettünk, egy kis fehér borítékkal a kezében. Kétségbeesett, suttogó sürgetéssel nyomta a kezembe.

– A nagymamád akarta, hogy ezt a tiéd legyen – suttogta Maryanne, közelebb hajolva, hogy Eleanor ne hallja. – Ne említsd az összeget. Ő… nagyon zavarban van ma. Azt hiszi, egy vagyonról van szó, de a dolgok hihetetlenül szűkösek. Csak mosolyogj és köszönd meg, Riley. Ne csinálj jelenetet.

Végighúztam a hüvelykujjamat a boríték fülén. Pontosan tudtam, mi van benne. A kétszáz dolláros hazugság. A kellék, amivel át fogják írni a valóságot.

Becsúsztattam a borítékot a zsebembe és felálltam. A szoba túlsó felén Blaine az ajtófélfának támaszkodott, és egy skót whiskyt kortyolgatott, önelégült, érinthetetlen vigyor játszott az ajkán.

– Örülök, hogy el tudtál jönni, Riley – mondta Blaine leereszkedő hangon. – Remélem, elhoztad az étvágyadat.

Találkoztam a tekintetével, és éreztem, hogy a miniprojektor nehéz a táskámban.

– Mindent hoztam, amire szükségem van – feleltem.

Harmadik fejezet: Az előkészületek

A gázlángolás már az előételek felszolgálása előtt elkezdődött.

Maryanne úgy viselkedett, mint egy harctéri parancsnok, fizikailag elválasztva engem Eleanortól. Valahányszor leültem a nagymamám mellé, anyám közbeszólt – megkért, hogy ellenőrizzem a sütőt, hozzak jeget, segítsek Sloannak szalvéták hajtogatásában.

Sloan makulátlanul nézett ki, európai villájából származó kabátja szinte sugárzott a pórusaiból. De a tekintete mániákusan cikázott, folyamatosan a táskám felé. Már megpróbáltak szabotálni. Korábban, amikor bementem a vendégszobába felfrissülni, észrevettem, hogy a táskám cipzárja kissé ferdén van. Valaki átkutatta. Megtalálták a laptopomhoz való szabványos HDMI-kábelt, és ellopták.

Azt hitték, lefegyvereztek. Nem tudták, hogy három tartalék fegyvert, plusz vezeték nélküli casting adaptereket viszek magammal. Dámáztak; én pedig egy digitális guillotine-t építettem.

Blaine sarokba szorított a folyosón, miközben egy tálcányi poharat vittem. Elállta az utamat, kölnije fulladozott a szűk térben.

– Sloan szerint paranoiásan viselkedsz – mormolta Blaine, és lehajolt. – Túl sok időt töltesz hackerek üldözésével, Riley. Összeesküvés-elméleteket látsz ott, ahol csak a család van.

„Így hívjuk?” – kérdeztem, anélkül, hogy megszakítottam volna a szemkontaktust.

– Eleanor kezd kicsúszni a keze a lábából – folytatta kemény, kioktató hangon. – Gondozásra van szüksége. Drága ellátásra. Átszervezzük a vagyonát, hogy megvédjük. Ha ma este vádaskodni kezdesz, szívrohamot fogsz kapni egy idős asszonytól, és tönkreteszed a család hírnevét. Ne légy itt a gazember.

Bűntudattal próbált eltiltani. Azt akarta, hogy elhitessem vele, hogy a csalás leleplezése nagyobb bűn lenne, mint maga a csalás.

– Átszervezés – ismételtem halkan. – Érdekes szó rá.

– Ez a felnőtteknek szóló szó – gúnyolódott. – Most pedig menj, ülj le. És próbálj úgy tenni, mintha ide tartoznál.

Elsétált, megigazítva a bilincseit. Néztem, ahogy visszahúzódik, mellkasomban a hideg tisztaság gyémánttá keményedett.

Az étkező a háziszínház remekműve volt. A kristályüvegek csillogtak a gyertyafényben. A pulyka tökéletesen megpirulva állt az asztal közepén. Maryanne mindenkit a helyére intett. Eleanort az asztalfőre ültette, és olyan leereszkedő kedvességgel bánt vele, hogy a hátam kipirult.

Leültem Eleanorral szemben. A telefonomat képernyővel lefelé a tányérom mellé tettem. Az asztal alatt a kezem a kis, vezeték nélküli miniprojektoron pihent, amit csendben húztam elő a zsebemből.

Maryanne bort töltött. Sloan hangosan beszélni kezdett a milánói esküvői ruhájának illesztéseiről. Mindenki a maga szerepét játszotta a nagy illúzióban.

Aztán Maryanne megkoccintotta a poharát.

– Mielőtt eszünk – jelentette be Maryanne, hangja visszhangzott a hirtelen beállt csendben. – Anya, nem akartál valamit mondani Riley-nak?

Maryanne rám nézett, szeme tágra nyílt, kétségbeesett, néma figyelmeztetéssel. Játsszatok már! Ne rontsátok el ezt!