Eleanor egy futó pillanatig zavartan nézett le az üres tányérjára. Aztán rám nézett. „Segíteni akartam neked, drágám” – mondta kissé remegő hangon. „Tudom, hogy már nem sokat tehetek. De szerettem volna, ha kapsz valamit.”
Maryanne bátorítóan biccentett felém. Ez volt az én jelzésem. Ki kellett volna bontanom a borítékot, kivennem belőle a 200 dolláros csekket, és kifejeznem mélységes hálámat, megerősítve ezzel a történetüket, miszerint Eleanor szegény, zavarodott és nagylelkű a fillérekkel.
Benyúltam a zsebembe, és elővettem a fehér borítékot. Nem nyitottam ki, hanem letettem a mahagóni asztalra.
Ránéztem a nagymamámra, aztán anyámra, végül Blaine-re.
– Köszönöm, nagymama – mondtam, a hangom áthatolt a nehéz levegőn. – Köszönöm a kétszáz dolláros csekket.
Maryanne hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülten. Sloan elmosolyodott. Blaine a skót whiskyjéért nyúlt.
– De van egy kérdésem – folytattam, mire a szoba azonnal lefagyott. – Miért adott nekem anya egy kétszáz dolláros csekket, amikor az ajándék, amit a számlámra utaltál, félmillió volt?
Negyedik fejezet: Megvilágítás
Az étkező a háziszínház remekműve volt, ezüst gyertyatartók meleg, pislákoló fényében fürödve. A sült pulyka tökéletesen megpirulva állt a mahagóni asztal közepén, kristálypoharak között, amelyek apró prizmákként verték vissza a fényt. Maryanne, az anyám, egy rossz kritikától rettegett színpadmester őrült energiájával irányította a vendégeket a helyükre. Eleanort, a nagymamámat, az asztalfőre ültette, és olyan leereszkedően gyengéden megveregette a vállát, hogy a tarkómon égnek állt a szőr.
Leültem Eleanorral szemben. A telefonomat képernyővel lefelé a tányérom mellé tettem. A nehéz vászonterítő alatt a jobb kezem a kis, vezeték nélküli miniprojektoron pihent, amit csendben húztam elő a zsebemből.
Maryanne töltött a bornak, a keze éppen annyira remegett, hogy az üveg Blaine poharának pereméhez koccant. Sloan, a húgom, hangosan csacsogni kezdett a közelgő milánói esküvői ruhapróbáiról, tekintete idegesen cikázott a padlón heverő bőrtáskám felé. Mindenki a maga szerepét játszotta a nagyszerű illúzióban.
Aztán Maryanne a késével a borospoharához koppintott. Az éles csengő hang áthatolt a környezeti csevegésen.
– Mielőtt eszünk – jelentette be Maryanne, hangja visszhangzott a hirtelen, fojtogató csendben –, anya, nem akartál valamit mondani Riley-nak?
Maryanne rám nézett, szeme tágra nyílt, kétségbeesett, néma figyelmeztetéssel. Játssz nyugodtan. Vidd el a pénzt. Ne rontsd el ezt.
Eleanor lenézett az üres tányérjára, arcán a zavarodottság múló árnyéka suhant át. Aztán felnézett rám. – Segíteni akartam neked, drágám – mondta remegő, száraz pergamenként törékeny hangon. – Tudom, hogy már nem sokat tehetek. De szerettem volna, ha lenne egy kis magadnak való valami.
Maryanne bátorítóan bólintott. Ez volt a jelzés. Ki kellett volna nyitnom a fehér borítékot, amit korábban a kezembe erőltetett, ki kellett volna vennem belőle a 200 dolláros csekket, és ki kellett volna fejeznem mélységes hálámat, megerősítve ezzel a történetüket, miszerint Eleanor szegény, zavarodott, és nagylelkű a filléreivel.
Benyúltam a zsebembe, és kihúztam a borítékot. Nem nyitottam ki. Letettem az asztalra, közvetlenül a mártásos tál mellé.
Ránéztem a nagymamámra, aztán anyámra, végül Blaine-re, aki már a szájához emelte a skót poharát.
– Köszönöm, nagymama – mondtam, a hangom áthatolt a nehéz levegőn. – Köszönöm a kétszáz dolláros csekket.
Maryanne hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülten. Sloan merev válla egy centivel megereszkedett. Blaine önelégülten elmosolyodott.
– De van egy kérdésem – folytattam, és éreztem, hogy a szoba azonnal lefagy. – Miért adott nekem anya egy kétszáz dolláros csekket, amikor az ajándék, amit augusztusban átutaltál a számlámra, félmillió volt?
A beálló csend kiszívta az oxigént a szobából. Maryanne borospohara megállt félúton a szája előtt. Sloan arca vértelenül, sápadtan, áttetszően fehérré változott.
– Riley – nevetett Maryanne magas, rekedtes, ijesztő hangon. – Mi a csudáról beszélsz? Anya, ne hallgass rá, ő…
– Augusztus 14-ről beszélek – mondtam rekedten. Nem nyúltam a laptopom után. Egyszerűen csak megnyomtam a telefonom képernyőjét.
Az asztal alatt felvillant a mini projektor. Tökéletesen beállítottam a szöget. Egy hatalmas, nagy felbontású fénytégla vetült a Maryanne mögötti makulátlan, krémszínű falra.
Az első dia a bank főkönyvét mutatta. A számok másfél méter magasak voltak, sötét háttér előtt, kemény fehérben világítottak.
BEJÖVŐ: 500 000,00 $ KIMENŐ: 499 800,00 $
„Nézzük meg, hová tűnt a pénz” – mondtam, és végighúztam az ujjam a képernyőn, miközben Blaine talpra ugrott, széke a földre zuhant, és rájött, hogy a rémálom csak most kezdődött.
Ötödik fejezet: Az ítélet
„Riley, kapcsold ki!” – sikította Maryanne elcsukló hangon, félig felállt, ujjaival kétségbeesetten kaparászva a vászonterítőt. „Rázódik egy rohama! Túl keményen dolgozik, hallucinál!”
Nem törődtem vele, csak végighúztam a hüvelykujjamat a telefonom üvegén. A falon lévő kép azonnal megváltozott. A kijelölt dokumentum volt az. A célországként szolgáló vagyonkezelői alap. Alatta pedig Blaine Whitlock vállalati LinkedIn-profiljának felnagyított fényképe, közvetlenül a banki átutalási bizonylat fölé vetítve.
– Egy Blaine által kezelt offshore vagyonkezelői alap – meséltem nyugodtan, miközben néztem, ahogy az arrogáns pénzügyi tanácsadó izzadni kezd a szabott öltönyén keresztül. – Ami lenyűgöző, tekintve, hogy Blaine feleségül veszi a nővéremet. Egy esküvő, amely Sloan közösségi oldala szerint…
Újra lapoztam. Az európai villa, az első osztályú repülőjegyek és a smaragdcsiszolt gyémántgyűrű hatalmas fotói világították meg az étkezőt, groteszk árnyékokat vetve a család arcára.
