2. fejezet: A megtévesztés építészete
Másnap reggel 9 órakor bevonultam Margaret helyi bankfiókjába. Bemutatva a hitelesített halotti anyakönyvi kivonatot, a végrendeletet és Harrison ügyvéd jogi tiltó végzését, törvényes zárolást rendeltem el a teljes vagyonra.
„A szövetségi szabályozások értelmében készpénzfelvétel vagy átutalás nem lehetséges a hagyatéki eljárás lezárultáig” – erősítette meg a bankigazgató.
A számla befagyasztásával nemcsak Mark költőpénzéhez folyamodtam, hanem elvágtam az életmentő zsinórját is. Az az offshore fiókszámla, ahová kétségtelenül a maui üdülőhelyéről próbálta átutalni a pénzt, most éhezett. Amerikai földön rekedt.
Visszavonultam egy olcsó motelszobába a vasútállomás közelében, és megnyitottam az okosotthon-biztonsági alkalmazást a tabletemen. Évekkel ezelőtt rejtett kamerákat szereltem fel a nappaliban és a konyhában, hogy Margaret biztonságát figyeljem. Most ezek voltak a személyes színházam.
Pontosan este 8 órakor egykori otthonom ajtaja csörömpölve kivágódott. Mark behúzta drága bőröndjét a koromsötét bejáraton.
Chloe belépett a képbe, vérpénzből kifizetett dizájner címkékkel csöpögve. „Fúj, olyan szaga van, mint az öregeknek és a kórházi fehérítőnek. Megígérted, hogy az egészet kibelezhetjük, mielőtt elrepülünk Balira, ugye?”
– Amit csak akarsz, drágám – gügyögte Mark, és lecsapta a fali kapcsolót.
Figyeltem, ahogy arrogáns arca zavartan eltorzult, amikor észrevette, hogy hiányoznak a kabátjaim, a cipőim és az orvosi ágyam. Berontott az ebédlőbe. Ott, pontosan az asztal közepén, ott hevert a zöld válókereset, rányomva a platinagyűrűmet. Mellette a bankbetétkönyv nagy felbontású fénymásolata. Közvetlenül az 500 000 dolláros összeg alatt ott díszelgett a bank piros pecsétje: SZÁMLA BEFAGYASZTOTT – KEDVEZMÉNYEZETT ÁTUTALÁS FÜGGŐBEN.
Leejtette a bőröndjét. Remegő kézzel vette fel a fénymásolatot. „Nem… nem, nem, nem! Hogy került a széfbe?!” – sikította az üres falaknak.
Chloe felkapta a papírokat az asztalról. „Várj. Ez azt írja, hogy mindent megkapott? A pénz be van fagyasztva? Mark, az FBI holnap razziát tart a Horizon Buildersnél! Azt mondtad, van elég pénzünk, hogy ma este eltűnjünk!”
– Elvitte a főkönyvet! – zokogta Mark, a hajába kapaszkodva. – Tönkrementem, Chloe. Egyetlen tízcentest sem tudok használni. Semmim sincs.
A szerető szerető eltűnt, helyét egy számító ragadozó vette át. „Belerántottál egy szövetségi vádemelési eljárásba, indonéziai kastélyt ígértél, és valójában egy csóró, csapdába esett szökevény vagy?”
„Kérlek, Chloe, adj nekem pár napot, hogy megoldjam ezt! Felhívom Richardot! Ráteszem Claire-re a vádat a főkönyvben!”
Csapás. Chloe tenyere egy lövés erejével csapódott Mark arcába.
– Soha többé ne hívj! – köpte. Sarkon fordult, és felkapta a dizájnertáskáját. A bejárati ajtó becsapódott, és Mark teljesen magára maradt.
Kotorászott a telefonja után. „Richard… Richard bácsi, vedd fel. Claire tudja. Befagyasztotta a szökésre szánt pénzt. Végre kell hajtanunk a tartaléktervet. Rá kell kennünk a kórházi szerződéseket.”
A sötét motelszobában ültem, a tablet világított az arcomon. A férjem nem csak megpróbálta visszaszerezni a pénzét. A farkasoknak akart engem odaadni, hogy mentse a saját bőrét. És a legfélelmetesebb az egészben az volt, hogy a kapcsolataival talán sikerrel is jár.
3. fejezet: A ragadozó gambitja
A lesből támadást nem a poros családi házban rendezték meg, hanem Margaret bankjának steril, impozáns, üvegfalú tárgyalótermében, a pénzügyi negyedben. Harrison ügyvéd ragaszkodott ahhoz, hogy semleges terepen hivatalosan is felülvizsgálják a „befagyasztott vagyont”.
Amikor beléptem a dupla tölgyfaajtón Mr. Harrison kíséretében, a szobában olyan sűrű volt a levegő, hogy szinte fulladozni lehetett tőle.
Mark a fényes mahagóni asztalnál ült, aprólékosan kidolgozott, mély, tragikus kimerültséget tükröző maszkot viselve. Mellette Richard bácsi ült, arca veszélyes lilára pirult, és átverte az egyedi öltönyét. De az asztalfőn ülő férfi volt az, aki hideg, rettegett csavart a gyomromban. Mr. Vance volt az, egy nagyhatalmú, könyörtelenül etikátlan védőügyvéd, aki arról ismert, hogy csodával határos módon eltüntette a szövetségi vádakat.
– Mrs. Claire – kezdte Vance hamis együttérzéssel teli hangon. – Azért vagyunk itt, hogy megoldjunk egy tragikus félreértést. Gyászol, és láthatóan nincs ép eszénél, ami megmagyarázza, miért zárta ki törvénytelenül az ügyfelemet a jogos családi vagyonából.
Tökéletesen merev testtartással foglaltam helyet Markkal szemben. „Visszaköveteltem azt, amit Margaret végrendeletében törvényesen rám hagyott. Nincs félreértés.”
Vance elmosolyodott – vékony, hüllőszerűen megnyújtott ajkakkal. Kinyitotta bőr aktatáskáját, és egy vastag barna mappát csúsztatott felém az asztalon.
– Azt javaslom, nézz bele, Claire – suttogta Mark sötét, mérgező tekintettel.
Kinyitottam a mappát. Tucatnyi engedélyezési űrlap, banki átutalási kérelem és anyagjóváhagyási lap volt benne a St. Jude Gyermekkórház projektjéhez. Minden egyes oldal alján ott volt egy aláírás, amely jóváhagyta a hamisított, silány minőségű acélt és gipszkartont.
Aláírásom
A tüdőm összeszorult. A szoba vadul megdőlt. A folyamatosan ismétlődő kézírásomat utánzó írásra meredtem. Az évek során, amíg Margaretről gondoskodtam, Mark gyakran hozott haza halmokban „egészségbiztosítási nyomtatványokat” és „adókedvezményeket”, hogy aláírjam őket, amíg kimerülten gyógyszeres üvegekkel és ágytálakkal zsonglőrködtem. Ezeket a vállalati engedélyeket ezek közé a halmok közé rejtette. Évek óta építette az akasztófámat.
