4. fejezet: Patkányok a csapdában
Abban a pillanatban, hogy Harris különleges ügynök kimondta a „letartóztatás” szót, a tárgyalóteremben teljes, ősi káosz uralkodott.
A vállalati legyőzhetetlenség fényes máza darabokra hullott. Richard bácsi, az impozáns pátriárka, aki percekkel ezelőtt még börtönbe zárt, félig zihálás, félig zokogás hangját hallatva hátratántorodott, nehézkes teste a mahagóni ülőgarnitúrának csapódott.
„Semmi közöm az anyagokhoz!” – sikította Richard, mellkasa zihált, ahogy verejték ömlött vörös arcán. Remegő, vádló ujjával egyenesen az unokaöccsére mutatott. „Mark volt az! Mark intézte az alvállalkozókat! Én most írtam alá a csekkeket. A hátam mögött szerezte be az olcsó acélt!”
„Te hazug gazember!” – sikította Mark, hangja magas hangon jajveszékelt. Még mindig térden állva megpróbált a nagybátyjára vetődni, de az egyik fiatal ügynök, aki belépett a szobába, könnyedén lefogta. „Te rendelted a 400%-os haszonkulcsot! Azt mondtad, hogy a kínai gipszkartonnal tömítsem ki a margókat! Megvannak az e-mailek, Sterling! Az összes e-mailje megvan!”
Arthur Sterling, a Summit Engineering vállalati megfelelőségi igazgatója, olyan mély undorral nézett le a két férfira, hogy az már-már fizikai undort keltett benne. „Több ezer beteg gyermek életét veszélyeztetted egy kártérítésért” – mondta Sterling, hangja halálos, halk hangra halkult. „Hivatalosan is okkal bocsátottuk el állásodat, Mark. A nyugdíjadat érvénytelenítettük, a részvényopcióidat lefoglaltuk, és a Summit teljes mértékben együttműködik majd a szövetségi vádirattal. Mindkettőjüket eltemetjük.”
A szemem sarkából figyeltem, ahogy Mr. Vance – a ravasz, ragadozó védőügyvéd – lassan és nesztelenül becsukja az aktatáskáját. Elkezdett a nehéz tölgyfaajtók felé araszolni, próbálva menekülni ügyfelei radioaktív sugárzása elől.
– Mész valahova, tanácsadó úr? – kérdezte Harris ügynök szárazon, anélkül, hogy ránézett volna.
Vance megdermedt. „Az ügyfeleim nyilvánvalóan hazudtak nekem az eljárás természetével kapcsolatban. Nem képviselhetem őket egy ilyen terjedelmű szövetségi büntetőügyben.”
– Hamisított dokumentumokat készített, hogy zsaroljon ki egy gyászoló özvegyet a szövetségi bizonyítékok átadására – vágott közbe simán Mr. Harrison, az ügyvédem, miközben megigazította a szemüvegét. – Úgy vélem, az Ügyvédi Kamara nagyon érdeklődni fog a jogi etikáról alkotott értelmezése iránt, Vance. Az FBI-t pedig minden bizonnyal.
Vance nagyot nyelt, arcából kifutott a vér, amikor egy második ügynök is elindult, hogy elállja a kijáratot. A csapda becsukódott, és minden egyes patkányt elkapott a szobában.
Mark, rájött, hogy a nagybátyja, az ügyvédje és a cége egyszerre hagyta el, és vad, vérben forgó szemét felém fordította. Néhány centit előrekúszott a puha szőnyegen, remegő kezével a sötétkék szoknyám felé nyúlt.
– Claire… Claire, kérlek – nyöszörögte, miközben könnyek vájtak a hideg verejtékbe az arcán. Az arrogancia eltűnt. A szörnyeteg, aki két évtizeden át terrorizált, egy nyafogó, rémült gyerekké zsugorodott. – Neked adom a házat. Neked adom az összes offshore számlán lévőt. Csak mondd meg nekik, hogy összezavarodtam. Mondd meg nekik, hogy nem tudtam a kórházról. A férjed vagyok! Szeretlek!
Lenéztem a férfira, akit egykor megfogadtam, hogy becsben tartok. Nem éreztem szánalmat. Nem éreztem diadalt. Csak hideg, klinikai távolságtartást.
– Nem szeretsz engem, Mark – mondtam, hangom tisztán visszhangzott a szoba hirtelen beállt csendjében. – És Margitot biztosan nem szeretted. Imádtad a csendünk kényelmét.
– Még nem végeztünk – jelentette ki Mr. Harrison, tekintélyt parancsoló hangja áttörte Mark szánalmas zokogását. Előrelépett, magára vonva az FBI-ügynökök és a Summit vezetőinek figyelmét.
Benyúlt a bőr aktatáskájába. „Margaret arra utasított, hogy csak akkor nyissam ki ezt az utolsó bizonyítékot, ha Mark semmilyen megbánást nem mutat, és megpróbál másokat hibáztatni a tetteiért. Ez egy olyan állapot, amelyet tragikus módon most ért el.”
Mr. Harrison egy régi, enyhén megsárgult borítékot húzott elő, amelyen halvány, szívszaggató levendulaillat terjengett. Feltörte a viaszpecsétet. Nem jogi dokumentumot vagy bankszámlakivonatot húzott elő. Egy apró, rojtos babakék anyagdarabot talált.
Kötött babakesztyű volt.
Mark elakadt a lélegzete, szemei tágra nyíltak a zavarodottságtól, miközben a kis fonaldarabot bámulta. „Ez… ezt kötötte, amikor megszülettem. Miért van ez rajtad?”
– Minden egyes nap magánál tartotta – suttogtam, miközben a gyötrő emlék, ahogy a sötétben szorongatta, összeszorította a mellkasomat.
Mr. Harrison megfordította a kék kesztyűt. A puha anyagban egy apró, fekete mikrorögzítő lapult, nem nagyobb, mint egy pendrive.
– Harris ügynök – mondta Mr. Harrison komoran, és feltartotta a készüléket. – A pénzügyi csalás elévülési ideje egy dolog. De amit most hallani fognak, az teljesen megváltoztatja az ügy joghatóságát.
Mark arca teljesen elernyedt. A szoba levegője mintha megfagyott volna, miközben Mr. Harrison hüvelykujja a lejátszás gomb fölé lebegett.
– Mi ez? – lehelte Mark, és egy teljesen másfajta rettegés villant a szemében.
– Ez – mondtam halkan – anyád végső ítélete.
Mr. Harrison megnyomta a lejátszás gombot.
5. fejezet: Az utolsó visszhang
Mark hangja: „Figyelj rám! Oldd fel a fiókot! Ha nem vagy hajlandó, meghamisítom az aláírásodat!”
Margaret törékeny, síró hangja: „Láttam a papírokat az aktatáskádban, Mark. A kórház… az acél. Korhadó fémből építettél kórházat! Hívom a hatóságokat. Nem hagyom, hogy gyerekeket bánts!”
Egy nehéz, émelyítő csattanás hallatszott a szalagon. Egy törékeny test csapódása a padlódeszkákhoz. A tárgyalóteremben mindenki visszafojtotta a lélegzetét.
Margaret hangja, zihálva, gyötrően gyenge: „A mellkasom… Mark… a gyógyszereim. A pulton. Kérlek…”
