1. RÉSZ

„Hozz vizet, te haszontalan jószág! És ha végeztél, takarítsd fel a padlót. A feleségemmel kettesben akarunk lenni” – parancsolta a férjem, miközben átölelte a mostohatestvéremet az ágyon, amit apám adott nekem a halála előtt.

A legrosszabb az egészben nem az volt, hogy együtt fedezték fel őket. A legrosszabb az egészben az volt, hogy három éven át a szeme láttára tették, meggyőződve arról, hogy soha nem fogom megérteni, mi történik.

Valeria Montes vagyok, harminckét éves, és Don Ernesto Montes, Guadalajara egyik legfontosabb ingatlancsoportjának alapítójának egyetlen unokája.

A balesetem előtt projekteket irányítottam, szerződéseket tárgyaltam, és a cégünk minden szegletét ismertem. Miután beleestem a Chapala-tóba, súlyosan károsodott a memóriám. Néha felismertem az embereket, máskor még a saját koromra sem emlékeztem.

A férjem, Andrés Salgado, kihasználta ezt a szerencsétlenséget, és a családunk legcsodáltabb emberévé vált.

Mindenki azt mondta róla, hogy szent, amiért gondoskodott a beteg feleségéről.

Senki sem tudta, mi történt, amikor bezártuk a zapopani lakásunk ajtaját.

Azon a délutánon Andrés Renatával feküdt le, a mostohaanyám lányával, akit apám feleségül vétele előtt szült.

Renata az én selyemköntöst viselte.

– Siess, Valeria! – mondta, és egy törölközőt dobott felém. – Ha jól viselkedsz, később adunk neked süteményt.

Lehajtottam a fejem, és felvettem a poharakat, amiket az ágy mellett hagytam.

Az egyik kicsúszott a kezemből.

Az üveg a márványnak csapódott.

Andrés dühösen felállt.

– Még arra sem vagy jó, hogy felszedj valamit!

Olyan erősen lökött meg, hogy hátraestem. A fejem egy lépcsőfok szélének csapódott.

Elviselhetetlen fájdalmat éreztem.

Aztán a fülemben csengő hang közepette olyan emlékek kezdtek felszínre törni, amelyeket már három éve próbáltam felidézni.

Apám mosolygott, amikor tizennyolc éves lettem.

A nagyapám tanított meg pénzügyi kimutatásokat olvasni.

Az esküvőm Andrással.

És egy délután a tóparton, amikor felfedeztem a férjemet Renatát csókolózni.

Arra is emlékeztem, hogy a kezei a víz felé taszítottak.

Sikítani akartam, de mozdulatlanul maradtam.

Valami megváltozott bennem. Az emlékek olyan tisztán tértek vissza, hogy megrémítettek. Megértettem, hol vagyok, kik azok az emberek, és miért kell eltitkolnom, hogy eszméletemnél vagyok.

– Te idióta! – suttogta Renata. – Mi van, ha megölted?

– Ne túlozz. Az a nő bármit elvisel.

Éreztem, ahogy Andrés hirtelen felemel a földről.

„Még mindig szükségünk van rá, hogy levegőhöz jusson” – tette hozzá. „A nagyapja még nem fejezte be a családi vagyonkezelői alap átszervezését. Ha Valeria most meghal, elveszítem az irányítást, amiért olyan keményen dolgoztam.”

Renata idegesen felnevetett.

– És meddig kell még várnom? Belefáradtam, hogy a szerető kishúgának tettetem magam.

– Legfeljebb két év. Ha már biztosítottuk a részvényeket, és eltávolítottuk az öreget az igazgatótanácsból, senki sem vehet el tőlünk semmit.

Ott hagytak a kanapén, amíg hívták az orvost.

Tovább tettem, hogy eszméletlen vagyok.

Aztán meghallottam a kérdést, ami a fájdalmamat valódi rettegéssé változtatta.

– Andrés, mit csinálunk Valeriával, ha már nem lesz rá szükségünk?

A férjem ijesztő nyugalommal válaszolt:

–Ugyanazt kellett volna befejeznünk azon a délutánon Chapalában.

Abban a pillanatban megértettem, hogy a balesetem nem baleset volt.

És hogy a férfi, akit mindenki a megmentőmnek tartott, három éve várt a lehetőségre, hogy megöljön.

De még mindig nem voltak tudatában valami sokkal veszélyesebbnek a terveikre nézve: mindenre emlékeztem.

2. RÉSZ

Abban a magánkórházban, ahová Andrés elvitt, rájöttem, hogy a szenvedésem egyben üzlet is.

Dr. Ricardo Beltrán, akit a férjem alkalmazott, áttekintette a vizsgálataimat, és bejelentette, hogy nincsenek új, súlyos sérüléseim. Anélkül, hogy teljes körűen kivizsgálta volna a memóriámat, biztosított arról, hogy a mentális állapotom változatlan maradt.

– Ne aggódjon, uram – mondta Andrésnek, amikor azt hitte, hogy alszom. – A jelentés szerint otthon esés történt.

– Tökéletes. És ne feledd, az elnöknek nem szabad semmit sem megtudnia.

Ezután megvitatták az orvosi berendezésekkel kapcsolatos szerződésekkel kapcsolatos megbízást.

Rájöttem, hogy még az orvosomat is átverték.

Három napig úgy tettem, mintha még mindig zavarban lennék. Amikor Andrés bejött, cukorkát kért, megölelt egy plüssmackót, és úgy beszélt, ahogy a betegségem alatt is.

Megvetően nézett rám, elégedetten, hogy továbbra sem tudok szembenézni vele.

De a bosszúmat forraltam.

Az első lehetőség a nagyapám nyolcvanadik születésnapjakor adódott.

Az ünnepségre egy elegáns guadalajarai szállodában került sor. Üzletemberek, partnerek és az igazgatótanács tagjai vettek részt rajta.

Andrés drága fehér ruhát adott rám, és arra kényszerített, hogy megfogjam a kezét.

„Mosolyogj, és mondd meg a nagyapádnak, hogy nagyon jól vigyázok rád” – figyelmeztetett. „Ha jelenetet csinálsz, bezárlak, amikor visszaérünk.”

Renata piros ruhában jelent meg, úgy viselkedett, mintha ő lenne a család igazi úrnője.

Vacsora közben a nagyapám fogta a mikrofont.

– Szeretném megköszönni Andrésnek az áldozatokat, amiket az unokámért hozott. Kevés férfi maradna a felesége mellett egy ilyen tragédia után.

Mindenki tapsolt.

A férjem büszkén fogadta ezeket a szavakat.

Felkeltem, megittam egy pohár vörösbort, és odamentem hozzá.

A tartalmát az ingére öntöttem.

„Valeria! Mit csinálsz?” – kiáltotta.

Aztán Renatára mutattam.

„Nagyapa, Andrés Renatával alszik az ágyamban. Azt mondják, üljek le egy sarokba, amíg csókolóznak. És ha bármit is mondok, nem adnak vacsorát.”

A szoba elcsendesedett.

Renáta elsápadt.