A nagyapám megtartotta a csoport szavazati jogainak többségét. Andrés fontos adminisztratív hatalomra tett szert, de jogilag nem tulajdoníthatta el a teljes családi vagyont pusztán azért, mert hozzám volt a felesége.

Az igazi veszélyt a részvényesek jelentették számára, akiket szívességekkel és csalárd szerződésekkel vásárolt meg.

Úgy döntöttünk, hogy fokozatosan visszavonjuk a hozzáférését a bizalmas információkhoz, megvédjük a számlákat, és hivatalos igazgatósági ülést szervezünk.

Eközben Andrés kezdte elveszíteni az önuralmát.

Renata, akinek már el kellett hagynia a házat, egy délután visszatért, és követelte, hogy beszélhessen a nagyapámmal.

Terhességi teszttel a kezében mutatta be magát neki.

–Gyereket várok Andréstől. Nem hagyhatod semmirekellően a saját unokádat.

Nagyapám csendben figyelte őt.

– Az a baba nem hibás azért, amit tettél – felelte. – De ő nem is az unokám. Nem engedem, hogy felhasználd arra, hogy olyan pénzt követelj tőle, ami nem a tiéd.

Renáta sírni kezdett.

Andrés megpróbált közbelépni, biztosítva mindenkit, hogy megérdemelnek még egy esélyt.

A nagyapám félbeszakította.

– A lehetőséged akkor ért véget, amikor úgy döntöttél, hogy elárulod az unokámat.

Ez a beszélgetés szörnyű veszekedést váltott ki a szerelmesek között.

Andrés azzal vádolta Renatát, hogy tönkretette a terveit. A lány emlékeztette őt az összes ígéretére, amit neki tett.

A folyosóról Renata kiáltását hallottam:

–Tudom, mit tettél Chapalában! Ne hidd, hogy mindezt egyedül fogom cipelni!

Andrés fenyegetéssel válaszolt.

Nem hallottam a teljes szavakat, de tudtam, hogy a nyomozás veszélyes szakaszba lépett.

Néhány nappal később valami váratlan dolog történt.

Lucía, egy korábbi alkalmazott, aki részt vett a megaláztatásaimban, és akit Tomás kirúgott, kétségbeesetten felhívta a rezidenciát.

Azt állította, hogy két idegen követi.

Tomás értesítette Gabrielt, és elintézte, hogy biztonságos helyen tanúskodhasson.

Lucía először csak annyit ismert be, hogy segített Renatának eltitkolni a kapcsolatukat.

Aztán sírni kezdett.

„A chapalai házban dolgoztam, amikor a tónál történt az incidens” – vallotta be. „Láttam, ahogy Andrés úr vitatkozik Miss Valeriával a dokk közelében.”

Éreztem, ahogy a szívem a mellkasomban dübörög.

– Mit láttál pontosan?

Lucia lesütötte a tekintetét.

–Láttam, amikor meglökte. Aztán csak bámulta a vizet. Csak percekkel később kért segítséget.

Az ezt követő csend elviselhetetlen volt.

„Miért nem mondtál soha semmit?” – kérdeztem.

–Pénzt adtak nekem. Azt mondták, ha beszélek, a családom bajba kerül.

Ez a vallomás majdnem annyira fájt, mint a bukás emléke.

Három éven át egy nő, aki tudta az igazságot, inkább elfogadta a pénzt, míg én teljesen védtelenül éltem.

De Lucía mást is elárult.

Renata a kontaktlencséit felhasználva próbált meg mérgező anyagot szerezni, és gyanútlanul beadni nekem.

Gabriel kiegészítette vallomását a nyomozással, és üzenetek, banki tranzakciók és kommunikációs feljegyzések segítségével kezdett megerősítést kérni.

Már nem csak házasságtörésről, bántalmazásról vagy lopásról szólt.

Olyan emberekkel néztünk szembe, akik hajlandóak voltak elvenni az életemet.

Eközben Andrés az utolsó lépését készítette elő.

Több részvényest és vezetőt is meghívtam egy privát vacsorára a rezidenciánk kertjébe.

A céljuk az volt, hogy elegendő támogatást gyűjtsenek ahhoz, hogy rendkívüli tanácsülést kérvényezhessenek, és nagyapámat eltávolíthassák az elnöki posztról.

Tomás megkérdezte, hogy lemondjuk-e az eseményt.

– Nem – feleltem. – Tudnunk kell, hogy ki dolgozik még vele.

Gabriel koordinálta a szükséges biztonsági intézkedéseket, és megerősítette, hogy a nyomozás bizonyos eljárásokra már rendelkezik bírói engedélyekkel.

Beleegyeztem, hogy továbbra is úgy teszek, mintha zavarban lennék, de csak addig, amíg ezt a biztonságom veszélyeztetése nélkül megtehetem.

A találkozó estéjén a kertet több száz apró fehér fény világította meg.

Elegánsan feldíszített asztalok, halk zene szólt, és a konyhai személyzet által készített ételek hosszú választéka állt rendelkezésre.

Andrés egy pohár borral a kezében sétált a vendégek között, és úgy mosolygott, mintha még mindig övé lenne a világ.

Renata is megérkezett vele.

Sötétvörös ruhát viselt, és büszkeséggel vegyes nehezteléssel figyelte az üzletemberek feleségeit.

A szökőkút közelében ülve maradtam, és átöleltem az öreg plüssmackómat.

Andrés odajött hozzám, hogy figyelmeztessen:

– Maradj itt. Nem akarom, hogy még egyszer bárki előtt zavarba hozz.

A régi ártatlan arckifejezésemmel néztem rá.

– Valeria tortát akar.

Megvető nevetést hallatott.

– Csak ennyit tudsz kérni.

Elsétált anélkül, hogy elképzelte volna, hogy ez lesz az utolsó este, amikor így beszélhet velem.

Röviddel ezután átvette a mikrofont.

– Uraim, a Montes Csoportnak új vezetésre van szüksége. Don Ernesto sokat tett értünk, de a döntései akadályozzák a növekedésünket. Ideje megvédeni a befektetéseinket.

Több jelenlévő tapsolt.

Egy vezető felemelte a poharát.

– Andrésnek igaza van! Olyan elnökre van szükségünk, aki érti a modern üzleti életet!

A férjem elégedetten mosolygott.

Titkára elkezdte terjeszteni a dokumentumokat egy rendkívüli ülés összehívásához és a leváltására irányuló javaslat támogatásához.

Láttam néhány férfit, akik évtizedekig dolgoztak a nagyapámmal, és a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül szedték le a leveleket.

Aztán olyasmi történt, amire senki sem számított.

Lucía megjelent Tomás és egy ügyvéd társaságában.

Sápadt volt az arca. Úgy nézett ki, mint aki túl sokáig élt félelemben.

Andrés abbahagyta a mosolygást.

– Mit keres ez a személy itt? Biztonsági őrök, távolítsák el!

Tamás állt előtte.

– Lucia asszony védelmet kért, és valami fontosat kell mondania.

A vendégek suttogni kezdtek.