Három évig színlelte, hogy csúnya, hogy elkerülje a házasságot… de a herceg rájött a hazugságára.

Leonor de la Vega 3 éven át festette a fogait, bántalmazta a bőrét, és egyenetlenül varrt fűzőbe csavarta a testét.

Minden reggel, mielőtt a cselédlányok meggyújtották volna a házban a parázstartókat, Jacinta bezárta a hálószobája ajtaját. Aztán elkészítette az álruhát, amely megmentette úrnőjét egy esküvőtől, amely az életébe kerülhetett volna.

Először egy keveréket kente Leonor arcára, ami durva, vöröses foltokat hagyott maga után. Ezután szénnel besötétítette a szeme körüli területet, fekete haját átlátszatlan pomádé alá rejtette, és addig húzta a fűzőt, amíg a bal válla le nem kényszerült. Végül Leonor az egyik lábát vonszolva sétált, fogai dióhéjjal voltak foltosak.

Mexikóváros legcsodáltabb fiatal nője önként átváltoztatta magát olyan nővé, akire senki sem akart ránézni.

1815-ben, amikor Új-Spanyolország gazdag családjai szépségük, vezetéknevük és hozományuk alapján mérték fel lányaik értékét, Leonor megértette, hogy az arca átokká válhat.

17 éves korában egy San Francisco utcai kastélyban tartott fogadáson mutatták be a társaságnak. Sötét haja, kék szeme és eleganciája azonnal felkeltette Don Baltasar Urrutia, Villaclara márkijának figyelmét.

Don Baltasar 61 éves volt, hatalmas vagyonnal rendelkezett, és két felesége nyugtalanító körülmények között halt meg.

Az első egy hatlépcsős lépcsőn zuhant le. A másodikat az egyik birtokuk sekély tavában találták meg fulladva. Az orvosok mindkét halálesetet balesetnek nyilvánították, de a szolgák más történetet suttogtak.

Amikor Leonor visszautasította a közeledését, a márki nem ragaszkodott virághoz vagy szerelmes levelekhez. Egyenesen Don Gaspar de la Vegához, a fiatal nő apjához ment.

Don Gaspar egy régi család sarja volt, de szinte teljes vagyonát elvesztette szerencsejátékkal, lófogadással és katasztrofális üzleti vállalkozásokkal. 80 000 pesóval tartozott a márkinak, ami egy lehetetlen összeg volt a visszafizetésére.

Baltasar felajánlotta, hogy elengedi az adósságot Leonor kezéért és a Veracruz közelében található tengerparti ingatlanért cserébe.

Don Gaspar a lánya megkérdezése nélkül írta alá a megállapodást.

– Ez az egyetlen kiút – mondta neki. – A szépséged fogja végül megmenteni ezt a családot.

– És ki fog engem megmenteni?

– A te helyzetedben lévő nők nem tesznek fel ilyen kérdéseket. Engedelmeskednek.

Édesanyja, Doña Inés Castañeda nem védte Leonort.

– Csukd be a szemed, lányom – tanácsolta. – Gondolj a vezetéknevünkre.

Azon az éjszakán Leonor kétségbeesett döntést hozott. Ha a szépsége az volt, amire Baltasar vágyott, akkor megszűnik szép lenni.

Két héttel az esküvő előtt ragályos lázat színlelt. Egy együttérző orvos, akit Eleanor megtakarított néhány érméjével fizetett, elrendelte, hogy egy hónapra elkülönítse.

Amikor újra megjelent, a társadalom megdöbbent.

A márki meglátogatta, de megdöbbent, amikor felfedezte foltos arcát, fakó haját és látszólag torz hátát.

„Ez végleges?” – kérdezte undorral.

– Senki sem tudja biztosan – felelte az orvos.

Baltasar nem bontotta fel az eljegyzést, mert még mindig vágyott a birtokra. Azonban nem volt hajlandó feleségül venni egy nőt, akit undorítónak tartott. Úgy döntött, megvárja, amíg felépül.

Leonor három évig fenntartotta a hazugságot.

Régi barátai abbahagyták a látogatását. A fiatalemberek, akik verseket küldtek neki, átkeltek az utcán, hogy elkerüljék. A társasági klubokban elkezdték „a De la Vega család szellemének” nevezni.

A megvetés fájdalmas volt, de egyben életben is tartotta.

Míg a társadalom figyelmen kívül hagyta, Leonor órákat töltött a könyvtárban. Franciát, könyvelést, földrajzot, ingatlanjogot és hajózást tanult. Megtanult térképeket és teherkönyveket olvasni, mert gyanította, hogy Baltasar nem csak a földjei miatt akarja Santa Aureliát.

Egyik este azon kapta apját, hogy leveleket éget a dolgozószobájában. Kimentett a tűzből egy töredéket, amelyen szimbólumok, dátumok és Veracruz-i öblök nevei voltak. Elrejtette egy misekönyv lapjai között.

1815 tavaszán véget ért törékeny biztonságuk.

Baltasar levelet küldött, amelyben bejelentette, hogy az esküvő hat hét múlva lesz, függetlenül Leonor megjelenésétől. Ha Don Gaspar tiltakozik, igényt tart a hagyatékra, a családi házra, és börtönbe záratja az adóst.

– Férjhez kell menned – mondta az apja. – Három év szégyen semmit sem változtatott.

– Igen, változtattak valamit. Most már pontosan tudom, milyen embernek akarnak átadni.

– Nincs választásod.

Leonor ökölbe szorította a kezét az asztal alatt.

„Mindig van választás. A probléma az, hogy az enyémmel nem törődnek.”

Don Gaspar úgy döntött, hogy visszaviszi a főváros előkelő szalonjaiba. Remélte, hogy valamelyik gazdag özvegyember megszánja, és felajánlja, hogy kifizeti a tartozást Baltasar előtt.

A miravalle-i grófok palotájában tartott fogadáson Eleanor az üvegházban lévő pálmafák mögé bújt. Mustárszínű ruhát viselt, hogy elrejtse alakját. A megcsavarodott fűző elzárta a lélegzetét, és minden lépés fájdalmat okozott neki.

A szoba másik oldalán Don Sebastián Alcázar, San Jerónimo grófja ült.

34 éves volt, és éppen akkor tért vissza a fővárosba, miután öt évet töltött háború sújtotta területeken utak és konvojvédelemmel. Címét idősebb bátyja halála után örökölte.

Sebastian utálta a fogadásokat. Nem bízott a bókokban és azokban az anyákban, akik úgy mutogatták lányaikat, mint az ékszereket. Megtanult csendben figyelni, minden szobában átkutatta a legközelebbi kijáratot és minden olyan részletet, ami nem illett oda.

Ezért vette észre Leonort.

Baltasar belépett az üvegházba. Amikor meglátta, olyan erősen szorította a ventilátort, hogy az kicsúszott az ujjai közül.