– Az utolsó azt mondta, hogy érted halottak vagyunk – suttogta Jimena.

Az öreg a mellkasára tette a kezét.

– Soha nem írtam volna ilyet.

Ramiro elrendelte a kilakoltatás folytatását, azt állítva, hogy az ingatlan jogilag az övé. A kezelő nem volt hajlandó elmozdítani a gépet, amíg az emberek még a ház előtt voltak. Dühösen Ramiro felmutatott egy okiratot Don Martín ujjlenyomatával és közjegyzői pecséttel.

– A házat 3 évvel ezelőtt elajándékozták. A könnyeid nem fognak megváltoztatni egy dokumentumot.

Luz megvizsgálta a dokumentumokat. A közjegyző aláírása hitelesnek tűnt, de a szöveg egy 480 000 dolláros adásvételre vonatkozott, amelyet Don Martín soha nem kapott meg. A dátum egybeesett azzal a héttel, amikor az idős férfit tüdőgyulladással kórházba utalták.

„Az ujjlenyomatot a kórházban vehették le” – mondta Luz. „Szakértői vizsgálatot és a kilakoltatás felfüggesztését fogjuk kérni.”

– Amíg ezt el nem éred, ez a kunyhó a földön lesz.

Alma felhívta a Tlaxiacóból érkező miniszteri ügynököt, de legalább 40 percet várt. Ramiro meglökte Jimenát, és a telefonkezelő felé indult. Don Martín megpróbálta megállítani, de elvesztette az egyensúlyát, és egy sziklára esett.

A három nővér odarohant hozzá. Seb volt a homlokán, és nehezen tudott lélegezni. Alma, aki a gyárban tanult elsősegélynyújtást, ellenőrizte, hogy eszméleténél van-e. Jimena mentőt hívott, míg Luz figyelmeztette Ramirót, hogy a lökést több telefon is rögzítette.

– Ez mind a te hibád! – kiáltotta. – Ha nem jöttél volna vissza, az öreg békében lenne.

Ekkor egy nő lépett elő a szomszédok közül. Celia volt az, Ramiro felesége, aki a falu postáját felvevő kis bolt vezetője volt. Karjában egy zsákvászonnal.

– Nem, Ramiro. Ez a te hibád… és az enyém is.

Kinyitotta a zsákot. Több tucat boríték jelent meg előttük. Némelyik megsárgult; másokon még mindig spanyol bélyegek voltak. Mindegyiken Don Martín neve volt olvasható.

Celia bevallotta, hogy a férje utasította őt a levelek elrejtésére. Először engedelmeskedett, mert a férje azt állította, hogy a fiatal nők rá akarják venni az idős férfit, hogy adja el a földet. Később felfedezte az átutalásokat, és rájött, hogy Ramiro lop, de félelmében hallgatott.

– A válaszokat is te írtad – mondta Luz.

Celia könnyek között bólintott.

– Ramiro lemásolta Don Martín aláírását. Megmondta nekik, hogy ne jöjjenek vissza. Amikor bejelentették, hogy megérkeznek a születésnapjára, levelet küldött nekik, amelyben azt írta, hogy eláll tőlük.

Alma kinyitotta az egyik borítékot. Benne az első közös ruhakollekciójuk fényképeit találta, és egy cetlit, amelyen ez állt: „Apa, Rootsnak hívtuk, mert minden veled kezdődött.”

Don Martínnak sikerült elolvasnia, mielőtt lehunyta a szemét.

A mentő percekkel később megérkezett. Miközben Ramiro-t tették be, megpróbált távozni, de Celia egy másik dokumentumot húzott elő a zsákból: az állítólagos adásvételi szerződés egy másolatát, mielőtt a végleges szöveget hozzáadták volna. Ebben a változatban Don Martín ujjlenyomata csak műtrágya szállítását engedélyezte.

– Láttam, hogy az aláírt lapot a szerződés fölé ragasztottad – jelentette ki. – És megvannak a felvételek, amelyeken azzal fenyegetőzöl, hogy elveszed a gyerekeimet, ha megszólalok.

A rendőr éppen akkor érkezett meg, amikor Ramiro megpróbálta beindítani a teherautóját. Mielőtt azonban megállíthatta volna, Don Martín szívrohamot kapott a mentőautóban. A három nővér meghallotta a riasztást a monitoron, és beszálltak vele, attól tartva, hogy túl későn érkeztek vissza.

3. RÉSZ
A kórházba vezető út során Alma fogta Don Martín kezét, miközben a mentős ellenőrizte a vérnyomását és a pulzusát. Az idős férfi még Tlaxiacóba érkezés előtt visszanyerte az eszméletét, de továbbra is dezorientált maradt.

– Ne hagyd, hogy lerombolják a házat – mormolta. – A jegyzetfüzeteid ott vannak.

– A jegyzetfüzeteket ki lehet cserélni – felelte Alma. – Nem lehet.

Az orvosok hipertóniás krízist diagnosztizáltak, amelyet az ütés és a stressz súlyosbított. A homloksérülés nem volt súlyos, de megfigyelés alatt kellett tartani. A nővérek elfoglalták az ágya melletti három széket, és nem voltak hajlandók távozni.

Amikor a kora reggeli órákban felébredt, Don Martín Luzt látta dokumentumokat átnézni, Jimenát a bőröndjén aludni, Almát pedig betakargatni. Évekig arról álmodozott, hogy ez a viszontlátás a bejárati ajtajában fog megtörténni. Soha nem gondolta volna, hogy egy kórházban fog megtörténni.

„Azt hittem, már nem akarnak hallani felőlem” – vallotta be.

Jimena felébredt, amikor meghallotta a hangját.

– Ugyanerre gondoltunk mi is.

– El kellett volna jönnünk, hogy megnézzük – tette hozzá Luz –. Néhány levél meggyőzött minket.

Alma elmagyarázta, hogy az első néhány év Spanyolországban nehéz volt. Tanulás közben műhelyekben dolgoztak, ruhákat javítottak és piacokon árultak. Amikor kifejlesztettek egy tartós anyagot újrahasznosított rostokból és természetes mexikói festékekből, mindenüket jelzáloggal terhelték, hogy bejegyezhessék a cégüket.

Raíces de Martínnak hívták, bár a márkák egyszerűen csak „Raíces”-t használtak. Minden kollekcióban a Mixteca régió ihlette színek szerepeltek: bíborvörös, indigókék, körömvirágsárga és földbarna. Az üzlet egy bérelt helyiségben indult, és mára 14 országban forgalmazott ruhákat.

„Azért nem mondtuk el, mennyit keresünk, mert meg akartunk lepni” – mondta Jimena. „Azt terveztük, hogy akkor térünk vissza, amikor már tudunk itt gyárat építeni.”

– A pénz sosem számított nekem.