– Tudjuk – felelte Alma. – De vissza akartuk adni nektek az időt, a pihenést és a méltóságot.
Don Martín lehunyta a szemét.
„Semmivel sem tartozol nekem. Attól az éjszakától kezdve, hogy rémülten bejöttél a házamba, a lányaim voltatok. Egy apa nem vezet számadást.”
Másnap reggel Luz ideiglenes intézkedést szerzett, amely megtiltotta a ház és a telek bármilyen átalakítását, amíg az ingatlan-nyilvántartási kivonatot kivizsgálják. Az ügyészség lefoglalta Ramiro dokumentumait, áttekintette a számláit, és elkérte a bankautomata videofelvételét. A közjegyzői irodától is elkérték az eredeti iratokat.
Az eredmények azt mutatták, hogy az állítólagos eladást két különböző dokumentum felhasználásával hamisították. Az ujjlenyomat egy mezőgazdasági támogatási kérelemből származott. A papíron szinte láthatatlan vágások, ragasztónyomok és különböző dátumokra nyomtatott tinták voltak. Továbbá a közjegyző Don Martín jelenlétét ugyanazon a napon hitelesítette, amelyen a kórházi feljegyzések szerint kórházba került.
Celia hangfelvételeket, szöveges üzeneteket és fényképeket adott át Ramironak, amint bankjegyeket számol. Rámutatott egy raktárra is, ahol Ramiro a pénzen vásárolt tárgyakat tartotta: szerszámokat, bútorokat, egy motorkerékpárt és üzlethelyiségek építéséhez szükséges anyagokat.
Nem volt csodaszer vagy azonnali büntetés. Ramiro védelme megpróbálta hitelteleníteni Celiát, azt állítva, hogy házastársi neheztelésből cselekedett. Luz követelte, hogy minden vádat független bizonyítékok támasszanak alá. Bankszámlakivonatok megerősítették a pénzfelvételeket; a biztonsági kamerák felvételei Ramiro-t mutatták; a szakértői elemzés megerősítette a hamisítást; a postai feljegyzések pedig bizonyították, hogy Celia megkapta a leveleket.
Ramirót hivatalosan csalással, hamisítással, bizalommal való visszaéléssel és eltulajdonítási kísérlettel vádolták. A közjegyzőt vizsgálat alá vették, és ideiglenesen felfüggesztették a működési engedélyét. A földterületet ideiglenesen visszaadták Mr. Martínnak, amíg az ügy folyamatban van.
Miután elhagyta a kórházat, az idős férfi haza akart menni. Több szomszédot is talált, akik éppen a Ramiro által betört ajtót javítgatták. Mások leszerelték a kotrógépet, és új lepedőket raktak a tetőre. Ugyanazok az emberek, akik korábban gúnyolták, most kerülték a szemkontaktust.
Eusebia, a szomszédasszony, aki éveken át azt hajtogatta, hogy a lányok elfelejtkeztek róla, egy fazék húslevessel közeledett.
– Bocsásson meg, Don Martín. Az igazság ismerete nélkül beszélünk.
– A szavak is sebeket ejtenek, Eusebia. De megakadályozhatják, hogy újra feltépjék azokat.
A nővérek a faluban maradtak. Először mindenki azt hitte, hogy csak a jogi folyamat lezárásáig maradnak. Alma azonban bejelentette, hogy az eredetileg egy másik országba tervezett gyárat Oaxacában építik fel. Jimena már tanulmányozta az utakat, a vízellátást és a kutak kimerítése nélküli termelési módokat. Luz tárgyalásokat kezdett a közeli földterületek jogi megvásárlásáról, méltányos árakat fizetett, és elutasított minden vitatott ingatlant.
„Feladja az életét Spanyolországban?” – kérdezte Don Martín.
– Nem egy vidéki országban éltünk – felelte Alma. – Hanem bárhol, ahol együtt lehettünk.
A három nő nem akarta a falut jótékonysági bemutatóhellyé változtatni. Hímzőket, gazdálkodókat, festőket és munkanélküli fiatalokat gyűjtöttek össze, hogy megkérdezzék, mire van szükségük. Felfedezték, hogy sok nő szerény fizetést kap olyan darabokért, amelyeket közvetítők magas áron adtak el. Voltak olyan családok is, akik biopamutot termesztettek, de veszteségesek voltak, mert hiányoztak a feldolgozásához szükséges gépek.
A céget két év alatt építették fel. Magában foglalt egy textilműhelyt, egy bioszál-feldolgozó üzemet, egy képzőközpontot és egy napközit. A hímzők megtartották terveik tulajdonjogát, és a fizetésen felül jogdíjat is kaptak. A gazdák garantált minimumárakat tartalmazó szerződéseket kötöttek. Egyetlen alkalmazottnak sem kellett túlóráznia a hálája kifejezése érdekében.
„A megalázó segítség a szegénység egy másik formája” – ismételgette Don Martín a gyűlések során.
Vályogházát nem bontották le anélkül, hogy megkérdezte volna. A nővérek hatalmas rezidenciát akartak építeni, de ő elutasította a terveket, tele szobákkal, amelyeket soha nem fog használni.
– Nem kell úgy élnem, mint egy földbirtokosnak. Csak egy olyan tetőt akarok, ami nem ázik be, és egy asztalt, amin mind a négyen elférünk.
Végül beleegyeztek a ház lebontásába, mivel a falak megsérültek. Kimentették a masszív vályogtéglákat, és belső falat építettek belőlük. Az új házban széles folyosók, napelemek, meleg víz, minden lánynak külön szoba és egy kis iroda volt, ahol egy ápolónő megvizsgálhatta Don Martínt.
A régi hintaszéket nem cserélték ki. Jimena elvitte egy ácshoz, aki megerősítette a vázat anélkül, hogy az idő nyomait kitörölte volna. Amikor visszaadták neki, az öregember végighúzta az ujjait egy tintafolton.
–Luz ezt csinálta, amikor 7 éves volt.
– És azt mondtad, a macska volt – emlékezett vissza.
– Egy apa is tudja, hogyan kell hazudni, ha meg kell mentenie a lányát egy leszidástól.
A négy ember lélegzetvisszafojtva nevette magát. Ez egy olyan nevetés volt, amit túl sok éven át visszatartottak.
A tárgyalás 18 hónappal később ért véget. Ramiro, miután bizonyítékok övezték, elfogadta a vádalkut. Visszaadta a pénzen szerzett javakat, elvesztette a földterülethez fűződő jogait, és kártérítésre kötelezték. Az ítélet szabadságvesztést és távoltartási végzést is tartalmazott, amely megtiltotta neki, hogy Don Martínhoz közeledjen.
Áthelyezés előtt kérte, hogy beszélhessen a nagybátyjával. A beszélgetés távolról, felügyelet mellett zajlott.
– Én is a családod voltam – vágott vissza Ramiro. – Minden az enyém lett volna, ha nem érkeznek meg.
Don Martín harag nélkül nézett rá.
– Már a családomhoz tartoztál, de összekeverted a szeretetet a birtoklás érzésével. Nem vettek el tőled semmit. Te voltál az, aki a szeretetet örökségre cserélte.
