Három nappal a sürgősségi császármetszésem után hazaértem az újszülöttünket a kezében, és a férjemet egy másik nővel találtam a nappaliban, amint csókolózik. Az ajtóra mutatott, és azt mondta: „Fogd a babát, és tűnj el a villámból.” Még mindig véreztem, de elmosolyodtam. „A te villád?” – suttogtam. Aztán felhívtam az ügyvédet, akinek a neve már minden okiraton szerepelt. – Az élet igazi célja

4. RÉSZ: Az árnyékok visszatérnek

Öt év telt el azóta a viharos, könnyekkel és árulással teli éjszaka óta. Az idő, amely egykor ellenségemnek tűnt, most a legfőbb szövetségesemmé vált. A Vale Meridian Holdings nemcsak túlélte Marcus pusztítását, hanem az irányításom alatt szárnyalni kezdett. A piac megtanulta a nevemet, és megtanulta tisztelni is. Már nem a „félénk könyvelő” voltam, akinek Marcus próbált beállítani, hanem a cég történetének legsikeresebb vezérigazgatója.

Lily immár ötéves volt. Egy cserfes, ragyogó szemű kislány, aki apám vonásait és az én makacsságomat örökölte. A kúria, amely valaha Marcus fenyegetéseinek és hazugságainak színtere volt, most élettel, nevetéssel és melegséggel telt meg. Az esküvői portré helyén apám fényképe mellett most már Lily rajzai lógtak bekeretezve.

Minden tökéletesnek tűnt. A múlt lezártnak hatott. Egészen egy fagyos novemberi keddig.

Adrian Wells, aki az elmúlt öt évben nemcsak a jogi képviselőm, hanem a legközelebbi barátom és támaszom is lett, kopogás nélkül lépett be az irodámba. Az arca olyan feszes volt, mint azon a napon, amikor a rendőrökkel megérkezett a házamba. Letett egy vastag, sárga borítékot az íróasztalomra.

– Mit hoztál? – kérdeztem, miközben letettem a tollat. – Marcus – mondta Adrian, és a név kiejtése is elég volt ahhoz, hogy a levegő megfagyjon a szobában. – Beadványt nyújtott be. A gyomrom görcsbe rándult, de az arcom rezdéstelen maradt. Öt év alatt megtanultam uralkodni minden érzelmemen. – Még két éve van hátra a büntetéséből. Milyen beadványt? – Feltételes szabadlábra helyezést kér jó magaviseletre hivatkozva. És ami még rosszabb… – Adrian vett egy mély lélegzetet, majd a szemembe nézett. – Apasági jogokat követel. Látogatási jogot Lilyhez. Azt állítja, hogy rehabilitálódott, és „megtisztult emberként” részt akar venni a lánya életében.

A csend süketítő volt. Lily. A kislányom, akit háromnapos korában az utcára akart dobni egy másik nő miatt. A kislány, aki nem is emlékezett rá, és akinek az életében az „apa” szó sosem kötődött Marcushoz. Éreztem, ahogy a régi, jeges düh újra feléled bennem, de ezúttal nem bénított meg. Fegyverré kovácsolódott.

– Nem – mondtam halkan, de a hangom élesebb volt, mint a penge. – Soha nem fog a lányom közelébe kerülni. Még a nevét sem ejtheti ki a száján. – Tudom – bólintott Adrian, és közelebb lépett. – De van itt még valami. Marcus felbérelt egy rendkívül drága ügyvédi irodát. A Kendall & Vance képviseli. Ők nem vállalnak el ügyeket pro bono, és biztosan nem képviselnek egy lecsúszott, elítélt sikkasztót, akinek a vagyonát évekkel ezelőtt elkobozták. Valahonnan pénze van, Claire. Komoly pénze.

Kinyitottam a borítékot, és átfutottam a dokumentumokat. A jogi zsargon mögött Marcus arroganciája sütött át. Még mindig azt hitte, hogy manipulálhatja a rendszert. – Honnan szerezhetett pénzt a börtönben? – kérdeztem, az agyam már a lehetséges forgatókönyveket elemezte. – Ez az, amit ki kell derítenünk – felelte Adrian. – Valaki pénzeli őt. És van egy sejtésem, hogy ez a valaki nem csak Lilyt akarja. A Vale Meridiant akarják.

5. RÉSZ: Az elvarratlan szálak

A következő hetekben a Vale Meridian igazgatótanácsi terme háborús övezetté változott. Nemcsak a cégem részvényárfolyamait figyeltem, hanem magánnyomozókkal és törvényszéki könyvvizsgálókkal dolgoztunk éjt nappallá téve. Meg kellett találnunk a pénz forrását.

Egy esős csütörtök este Adrian áttörést ért el. – Emlékszel arra a ciprusi fantomcégre, amit Marcus és Vanessa használtak? – kérdezte, miközben kiterítette a pénzügyi ábrákat a dohányzóasztalon a kúriámban. Lily már aludt az emeleten. – Igen. A bíróság mindent lefoglalt és befagyasztott – válaszoltam, miközben egy pohár bort nyújtottam neki. – Úgy tűnik, nem mindent. Marcus hagyott egy hátsó ajtót. Egy másodlagos szervert, amit Svájcban regisztráltak egy stróman nevén. Ez a szerver egy digitális trezorként működött. Nem pénz volt rajta, Claire. Hanem információ.

Leültem vele szemben. A pulzusom felgyorsult. – Milyen információ? – Kereskedelmi titkok. Ügyféllisták. A Vale Meridian jövőbeli felvásárlási tervei, amelyeket még azelőtt lopott el, hogy lebuktattuk volna. És most – Adrian a papírokra mutatott –, az elmúlt hat hónapban ezek az információk lassan elkezdtek átszivárogni az egyik legnagyobb riválisunkhoz, a Sterling Corp-hoz. A Sterling pedig fizet Marcus ügyvédjének.

Tehát ez volt a terv. Marcus a börtönből zsarolta a cégemet, és eladta a múltból megmaradt titkainkat, cserébe egy drága ügyvédért, aki tönkreteheti a nyugalmamat és elveheti a lányomat. Még mindig ugyanaz az aljas, számító ember volt.

– Van bizonyítékunk? – kérdeztem. – Közvetett. Szükségünk van valakire, aki tanúsítja, hogy Marcus hozta létre ezt a szervert. Valakire, aki hozzáféréssel rendelkezett, és ismeri a titkosítási kulcsokat.

Egyetlen név lebegett a levegőben. Vanessa Cole.

Másnap reggel egy kopott, külvárosi kávézó előtt parkoltam le. Az eső áztatta az aszfaltot, amikor kiszálltam a fekete terepjárómból. A kávézó ablakán keresztül megláttam őt. Vanessa. Már nem viselt selyemköntöst és méregdrága ékszereket. A haja fakó volt, egy olcsó egyenruhát viselt, és éppen egy asztalt törölt le fáradt mozdulatokkal. Amikor a bíróság bűnrészesként elítélte, elveszítette mindenét. Börtönbe nem került, mert vádalkut kötött, de soha többé nem dolgozhatott a pénzügyi szektorban.