– Az apám nem olyan helyzet, amit kezelni kell.

Klára nem válaszolt.

„Nem egy folt egy flancos vacsorán. Nem olyan, akit el kell rejtened, amikor átjönnek a szüleid.”

Összekulcsolta a kezét.

– Tudom, hogy rosszul esett.

– Nem. Tudod, hogy a mai nap rosszul végződött. Tudni akarom, hogy megértetted-e, mit tettél.

Klára felemelte a fejét.

Javier évek óta kerülte azt a beszélgetést, és ha egyszer elkezdődött, nem tudta abbahagyni.

Emlékeztette rá, hányszor sietett Manuel a segítségükre, amikor szükségük volt valamire.

Amikor Lucia hálószobájának radiátorából szivárogni kezdett a víz, Manuel a vízvezetékszerelő előtt érkezett meg.

Amikor Javier négy napig dolgozott, az apja minden délután beugrott hozzá, hogy megbizonyosodjon arról, hogy Clara és a baba jól vannak.

Amikor Álvaro el akart adni egy régi, hónapok óta álló terepjárót, Manuel fedezett fel egy egyszerű hibát, ami megakadályozta abban, hogy szinte ingyen adja el.

Mercedes elfogadta a szívességet.

Álvaro elfogadta a szívességet.

Clara elfogadott minden szívességet.

De egyikük sem tűnt hajlandónak elfogadni az egész embert.

– Szeretted a kezeit, amikor meg tudtak javítani valamit – mondta Javier. – Ami viszont nem tetszett, az minden, amit azok a kezek képviseltek.

Klára mozdulatlan maradt.

Javier az étkező felé mutatott.

„Az az asztal egy vagyonba került. A porcelánkészlet is. De ma este egy olyan asztalnál vacsoráztam, amit apám saját kezűleg készített több mint 30 évvel ezelőtt. És esküszöm, soha nem voltam még ennyire büszké arra, hogy egy helyen ülhetek.”

Klára szeme megtelt könnyel.

– Sosem gondoltam volna, hogy megvetem őt.

– Ez a baj.

Néhány másodpercre eltakarta az arcát.

Elmagyarázta, hogy az volt a szándéka, hogy elkerülje a kínos estét. Mercedes éveken át megjegyzéseket tett Manuel ruhájára, beszédmódjára, régi autójára, sőt még a durva kezeire is.

Clara gyermekkorától megtanulta, hogy előre tudja látni anyja kívánságait.

Ha Mercedes kényelmetlenül érezhetné magát, Clara megszüntetné az okát, mielőtt az bekövetkezne.

Javier hallotta őt.

Megértettem, hogyan kerülhetett oda.

Ez nem tette elfogadhatóvá a történteket.

„Évekig védted az anyádat mindentől, ami nem illik az ő világába” – mondta. „Ma úgy döntöttél, hogy megvéded az apámtól.”

Azon az éjszakán különböző szobákban aludtak.

Nem büntetés volt.

Egyiküknek sem volt energiája normálisnak tettetni magát.

Másnap reggel Clara farmerben, sportcipőben és egy egyszerű pulóverben jelent meg a konyhában.

– Meg fogod nézni?

Javier bólintott.

– Megígértem neki, hogy segítek neki egy autó felújításával.

– Mehetek én?

Javier figyelte őt.

–Menhetsz. De nem azért megyünk, hogy jobban érezd magad.

Klára védekezés nélkül elfogadta az ütést.

-Tudom.

– És valószínűleg a garázsban leszünk.

-RENDBEN.

Javier a lány tekintetét fogta.

– Tudod, milyen a garázs illata.

Klára nyelt egyet.

-Igen.

Röviddel 12 óra után érkeztek Manuel házához.

Az idős férfi a bejáratnál állt, egy szomszéd Seat 124-esének motorja fölé görnyedt.

Amikor látta, hogy Clarának ki kell szállnia a furgonból, nem tett semmilyen drámai mozdulatot.

Egyszerűen csak egy ronggyal törölte meg a kezét.

-Jó reggelt.

Klára közeledett.

– Manuel, el kell mondanom neked valamit.

A férfi először ránézett, majd a fiára.

Javier félreállt.

Ez nem az ő felelőssége volt.

– Szörnyű volt, amit tegnap tettem – mondta Clara. – Azért hívtalak, mert jobban gondoltam anyám vigasztalására, mint arra, hogy mit jelentesz Javiernek, Lucíának és nekem.

Manuel láthatóan kényelmetlenül érezte magát a sok ünnepélyesség miatt.

-Jól…

– Hadd fejezzem be, kérlek.

Bólintott.

–Évekig úgy fogadtam el a segítségedet, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És amikor eljött az ideje, hogy úgy érezd, a családom tagja vagy, én voltam az, aki kihagytalak. Sajnálom.

Manuel lenézett a kezében tartott rongyra.

– Nem kell nagy ügyet csinálni belőle miattam.

Klára szomorú mosolyt eresztett meg.

–Pontosan ezt mondta Javier, hogy ezt fogod tenni. Megpróbálsz mindent kevésbé komolynak feltüntetni, hogy mások ne érezzék rosszul magukat.

Manuel a fiára nézett.

Javier kissé felvonta a szemöldökét.

Az öreg sóhajtott.

– Nos, a házasságod olyan hírnevet szerez nekem, amit nem érdemlek meg.

Mindhárman halkan felnevettek.

Nem oldott meg semmit.

De kinyitott egy ajtót.

Majdnem 4 órát töltöttek abban a garázsban.

Clara először leült egy összecsukható székre, távol az autótól, mint aki fél megérinteni valamit, amit nem ért.

Aztán kérdéseket kezdett feltenni.

Megkérdezte, miért tartja Manuel a régi csavarokat üvegekben.

Miért kellett annak a motornak egy látszólag jelentéktelen alkatrész?

Miért fektetne valaki ennyi hónapot egy olyan autó felújításába, ami valószínűleg soha nem érné meg a munka árát?

Manuel így válaszolt:

– Mert nem mindent lehet eladni.

Klára hallgatott.

Javier is.

A kifejezés mintha az autóra utalt volna.

De a három közül egyik sem hitte el, hogy csak az autóról beszél.

Amikor bementek enni, Manuel tortilla szendvicseket és egy tálcát hozott ki az előző vacsora maradékával.

„A cannelloni ma jobb” – jelentette be.

Klára ránézett.

– Én készítettem őket.

– Hát, tegnap jók voltak.

Szünetet tartott.

– Ma már jobbak.

Így fogadta el a bocsánatkérést anélkül, hogy látványosságot csinált volna belőle.

Javier ennek ellenére tudta, hogy egy kellemes délután nem töröl el 12 évet.

A következő hónapokban nehéz beszélgetéseket folytatott Clarával.